2011. február 01. 06:03 Draveczki-Ury Ádám:

„Egy katonai fejlesztőmérnök agyának nem lehet megálljt parancsnolni”

A Haditechnikai Intézet története III. rész
2011. január 12-én, szerdán délelőtt tartotta alakuló állománygyűlését a Honvédelmi Minisztérium Fegyverzeti és Hadbiztosi Hivatal (HM FHH), mely a korábbi HM Fejlesztési és Logisztikai Ügynökség (HM FLÜ) és a HM Infrastrukturális Ügynökség jogutódjaként kezdte meg tevékenységét. Az új háttérintézmény égisze alatt ismét Haditechnikai Intézet néven működik az a szervezet, mely tavaly ünnepelte fennállásának 90. évfordulóját. Sorozatunk harmadik, befejező részében dr. Hajdú Ferenc mérnök alezredes, a Haditechnika magazin felelős szerkesztője segítségével elevenítjük fel az intézet történetét.
A második világháború végére a magyar hadmérnöki kar a német csúcstechnológiával megegyező szinteken tudott gondolkodni. „Még ha tömeggyártani nem is voltunk képesek világszínvonalú eszközöket, a tudásbázis – vagyis hogy tudjuk értékelni az ellenség eszközeit, tudjuk, hogy mit vegyünk meg – felbecsülhetetlen érték volt akkor is és ma is”, mondja Hajdú Ferenc, kiemelve, hogy a korszak fejlesztései közül több kiemelkedő is akadt. A Haditechnikai Intézetnek (HTI) például komoly szerepe volt abban, hogy a rakétafegyvereket Toldi harckocsikra szerelték, igaz, erről mindössze egy fotó tanúskodik. A harckocsigyártás is érdekes történet: az LK-2-esek hadi használhatatlansága miatt elindult egy új fejlesztés. „Vásároltunk a csehszlovákoktól T-21 harckocsit, ennek továbbfejlesztése eredményezte, hogy elkészült a Turán, a Turánból Zrínyi rohamlöveg lett. Kovácsházi Ernő és csapata megtervezte a Tast: ez a német Párduc kategóriájába tartozott, állítólag annak hiányosságait már kiküszöbölte, de csak rajzok és visszaemlékezések léteznek róla, mert már a prototípust sem szerelték össze: külön volt az alváz és a torony, amikor egy légitámadásban, 1944. július 27-én mindkettő megsemmisült. Ifj. Kovácsházi Ernő és Sárhidai Gyula munkásságának köszönhető minden, amit tudunk róla, még csak fénykép vagy korrekt összeszerelt rajz sem létezik”, mutat rá Hajdú alezredes. Mint megtudjuk, a korszakban készültek rakétafegyverek is, így a Lidérc légiharc-rakéta és a 60 milliméteres kézi páncéltörő rakéta. Folyt a tervezési munka egy magyar gépkarabélyért is. Budapest ostroma előtt, 1944. november 15-én parancs érkezett a HTI kiürítésére. Ezt nem hajtotta végre mindenki, ahogy arról már korábban is szó esett, Dr. Jáky József és több társa is az intézet területén maradt, de hogy pontosan mi motiválta őket ebben, azt sajnos nem tudjuk. „A Bajcsy-Zsilinszky-féle mozgalom tagjaként talán úgy gondolták, a front átvonulása után, az önálló magyar állam megteremtésében majd ők is szerepet kaphatnak”, vélekedik Hajdú Ferenc. Az mindenesetre bizonyos, hogy a külföldre menekülő hadmérnökök szétszóródtak, ők főleg cseh, német és osztrák területekre menekültek. Az itthon maradt tárgyi eszközök megsemmisültek, vagy az oroszok elhordták őket. A HTI iratanyagát uszályokon vitték felfelé a Dunán, de a járműveket telitalálat érte Bécs felett, Hainburgnál, és minden megsemmisült, vagyis amit a HTI-ről tudunk, azt csak más szervezetek levelezéséből tudjuk. A romokban lévő ország ezután leginkább csak élni szeretett volna: a bizonytalan államvezetési struktúra és hadsereg mellett gyakorlatilag minden a „kőkorszak” szintjéről indult újra. Csak 1947-ben merült fel ismét, hogy a hadsereg műszaki kérdéseire adekvát választ kellene adni, és ehhez egy szervezet is szükségeltetik. Ekkor alakult meg a műszaki törzs, mely néhány hónapon belül HTI-vé alakult át. Az intézmény első parancsnoka Molnár Pál altábornagy lett, akinek ismeretei az Osztrák-Magyar Monarchia intézeteire voltak visszavezethetők: ő szedte össze azt az állományt, mely zömében a Horthy-hadsereg katonai műszaki ismereteire és állományára alapozott. Előbb a Hungária körúton üzemeltek, majd helyhiány miatt a Daróczi útra költöztek, de egy ilyen korszerű intézet léte a régi helyen nem volt lehetséges, így aztán 1948-49-ben megkezdődött a jelenlegi épületkomplexum tervezése a régi vízivárosi temető északi részén. 1950-től ismét itt dolgoztak a magyar hadmérnökök. A kommunista hatalomátvétel a hadseregben már a politikai hatalomátvétel előtt megtörtént. A kommunistáknak különösen sok gondjuk volt a HTI állományával, hiszen egy megbízható parancsnok kinevelése mindössze néhány évbe telik, az ide szükséges ismeretrendszer megszerzése viszont tíz-húsz év. „Vagyis hiába akarták volna szívük szerint távol tartani a HTI-től a horthystának, fasisztának bélyegzett tiszteket, nem lehetett, így aztán az ’50-es évek HTI-je tele volt a Magyar Királyi Honvéd Haditechnikai Intézet katonáival, ez a névsorokból egyértelműen kiderül”, emeli ki Hajdú Ferenc. „Itt dolgozott például vitéz Hárosi Teofil, az Árpád-vonal erődelemeinek tervezője, a koncepció megalkotója, vagy Dr. Feimer László, a K-hidak tervezője. A Hajógyári-szigetre máig egy ilyen típusú híd vezet át.” Itt teljesített szolgálatot az összeállításunk korábbi részeiben már említett Misnay József is, akit ekkoriban már csak „a bolond Misnayként” emlegettek, hiszen több száz méter távolságból, robbanással formált lövedékekkel akarta kilőni a páncélozott járműveket, amit ekkoriban mindenki ostobaságnak talált. „Itt jegyezném meg, hogy Irakban és Afganisztánban jelenleg is ezek a lövedékek jelentik az egyik legnagyobb problémát a szövetségesek számára, hiszen a mai napig nem tudják teljes biztonsággal kivédeni a hasonló eszközökkel végrehajtott támadásokat”, mutat rá Misnay elképzeléseinek korát megelőző voltára Hajdú alezredes. Az új rendszer nem kívánta sokáig állományban tartani a régi tiszteket: arra használták őket, hogy a fiatal népi kádereket kineveljék, majd utána a legméltatlanabb, legmegalázóbb módokon szabadultak meg tőlük. „A több évtizedes szakmai múlttal rendelkező, kiváló tudósok alkalmatlanságáról gyakran nyolc elemit végzett pártmunkások határoztak. A szerencsésebbek – például vitéz Hárosi Teofil – elkerülték a kirúgást, és átkerültek a hadmérnöki karra oktatóként, ahol szoros felügyelet alatt tovább dolgozhattak. Misnayt kitelepítették, Kucher Józsefet (a képen jobbra) halálra ítélték, de még sorolhatnám a sok egyéni és szakmai tragédiát. Az új vezetés mindent megtett annak érdekében, hogy a horthysta katonatisztek múltjának, szerepének az Intézetben se maradjon nyoma: még a régi fényképeket is módszeresen kigyomlálták az archívumokból”, eleveníti fel a korszakot Hajdú Ferenc. Az ’50-es évek elején Magyarország a vas és acél országává akart válni, a HTI-vel szemben pedig kialakult egy nagy tömeghadsereg által generált műszaki igény. 1953-ra, a korábban 250 fővel már működőképes intézet létszáma már majdnem elérte az ezret, és ebben a hadiipari cégek fejlesztői létszáma természetesen nincs is benne. „A megnövekedett fejlesztési igényeket szakember hiányban erővel, szakképzetlen létszámmal akarták kielégíteni. Ennek egyenes következménye lett a sok sikertelen fejlesztés és a nem ritkán halálos balesetek sora”, tudjuk meg. A korszak fejlesztései közül mindenképpen kiemelkednek a páncélelhárítás terén történt előrelépések. Ekkoriban a páncéltörő rakéták tömegtermelésére készültek fel, a fejlesztések alapja a 60 milliméteres második világháborús magyar rakéta volt. Ezeket az első fázisban legyártották, felfújták 68 milliméteresre, majd következtek a különböző módosítások: a jóváhagyott változatig legalább hat prototípus készült el. „Ebben az időszakban a szovjet hozzáállás vált irányadóvá az olcsó tömegtermelésről: nem baj, ha kilőnek tíz T-34-est, ha azt az egy Tigrist leszedik velük. A páncélosokkal szembeni élő erő tömeges bevetése is szovjet hadvezetési stílust idézett, a fejlesztőmérnökök is ehhez igazodtak. Százas nagyságrendben készültek el a különféle fejlesztési témák: páncélozott szállítójárművek, páncélautók, rakéta-sorozatvetők prototípusai, rádiólokátorok, kézifegyverek, vegyivédelmi eszközök és deszant-gumicsónak, kutyagázálarc és folyami hajó, nehéz-hadihíd és parancsnoki terepjáró autó, és így tovább”, sorolja Hajdú Ferenc. 1953 után végül racionalizálták az Intézet működését és létszámát. „Kicsit a lendkerekes autóhoz hasonlítható az ezt követő állapot: amikor áll, nehéz felpörgetni, de a megállításához is idő kell. Egy potens katonai fejlesztőmérnököt ki lehet rúgni, meg lehet vonni tőle a forrásokat, de az agyának nem lehet megálljt parancsolni.” Ekkoriban a HTI-ben megjelentek a szovjet katonai tanácsadók, akik a nemzeti szuverenitás roppant kényes részét képező kérdésekbe is beleszólást kaptak: mindenhez hozzáfértek, mindent véleményeztek, és amit nem találtak jónak, azok a kutatási területek egyszerűen elhaltak. „Ami tetszett nekik, azt elvitték. Persze olyan fejlesztéseket is leállítottak, amik egyébként remekül használhatóak voltak: a LRB T–1 radart (a képen a kezelő és indikátor asztal) például egy szovjet százados és egy hadnagy minősítette hadi használhatatlannak, pedig jobb volt, mint korabeli szovjet megfelelője. Mégis licensz alapján kellett gyártanunk a szovjet változatot”, emeli ki Hajdú Ferenc, aki szerint ebben a korszakban tendenciózusan az látszik, hogy ami a szovjet ipar által legyártható volt, illetve feles készletekkel rendelkeztek belőle, azt nem nagyon engedték a szövetségeseknek fejleszteni. „Lehet ezt úgy minősíteni, hogy egységes szövetségesi rendszert akartak kialakítani gazdaságos működéssel, de azt azért lássuk be, hogy magyar szállítás tömegesen a szovjet hadsereg részére nem történt. Mindennek a hatása az lett, hogy műszaki, technikai, katonai kultúrák számolódtak fel évtizedek alatt. Akik ezekhez a területekhez értettek, kikoptak a rendszerből, és nem is jött a helyükre senki.” 1957 után csendesebb időszak következett viszonylag világos irányokkal: a kor illetékesei már tudták, mely területeken lehet fejleszteni, és ehhez a megfelelő emberállomány is rendelkezésre állt. Ezeken a területeken nagyon sikeres fejlesztésekre került sor, elég csak a különféle hadtáp-szolgálattal kapcsolatos konténereket említeni. Ezek rendkívül hasznosak voltak a kor számára, még ha nem is feltétlenül a hozzájuk kapcsolódó tudományos-technikai újdonságok okán. Az ugyanakkor komoly fejlesztésnek számított, hogy polgári célú uszályokból minimális átalakítással folyami, vasúti, közúti uszályhidakat hoztak létre. Ezek elemei ma is működnek, például a Megyeri híd építésénél is felhasználták őket. Az alkotók 1978-ban állami díjban részesültek. Kiemelendők még a Czapek Béla nevéhez köthető kumulatív aknák is, melyek a mai napig a legnagyobb mennyiségben sorozatgyártott és exportált magyar hadieszköznek számítanak. (A képen: UKA oldalelleni akna lövőállványon.)A diktatúra utolsó évtizedeiben meglazultak a szovjet kötöttségek, így Magyarország és az Intézet olyan dolgokkal is elkezdhetett foglalkozni, amikkel korábban nem lehetett. A Katonai Felderítő Hivatal műszaki igényei újabb fejlesztési csomópontot képeztek, ezek kielégítése érdekében létrehoztak egy új szervezetet is. Elsősorban különféle zavaró, rádió-felderítő rendszerek készültek el, melyeket aztán külföldre exportáltunk (például Indiába vagy Szíriába), a beszerzéseket fedezte is a belőlük befolyt pénz, tehát az export-import még annak ellenére is nullszaldós volt, hogy az összes nagyobb fegyvert, fegyverrendszert a Szovjetunióból kellett beszerezni. A kiemelkedő fejlesztések között említhető a Gepárd: ilyen kategóriájú fegyvert korábban csak az Egyesült Államokban készítettek, Európában Magyarország volt az úttörő, illetve a konstrukció kifejlesztésében élen járó mérnökök, így Földi Ferenc, Piroska György, Egerszegi János és társaik. „Ezeket az eszközöket már nem lehet egy-egy névhez kötni”, hangsúlyozza az alezredes. A Szöcske a maga könnyű, terepen nagy sebességű mozgásra képes, bukócső-rendszerével szintén igazi műszaki kuriózumnak számított. A három elkészült prototípus egyike Kecelen szétrohadva ugyan, de még ma is létezik. „Kiemelkedő fejlesztésként említem még a Vasziljok léghűtéses automata aknavetőt is, mely szovjet licensz módosításával készült el. Többféle páncélozott alvázra, Árpád automatizált tűzvezető rendszerrel, beépített meteorológiai állomással készítettük el. Órákon keresztül sorolhatnám még a HTI harmadik aranykorának fejlesztési eredményeit”, mondja Hajdú Ferenc. A rendszerváltást követően, a ’90-es években a fejlesztések már egyre kevésbé találkoztak a katonai igényekkel: a lendkerék felpörgött, de már nem akadt, aki továbbhajtsa, pörgött lefelé. A tömeghadsereg átszervezése során pedig komplett fegyvernemeket sikerült felszámolni. A ’80-as években, a korábbiaktól eltérően, másféle konstrukcióban ismét elindult az oktatás, a hadmérnöki képzés: a megfelelő képességekkel rendelkező tiszteket beiskolázták a Műszaki Egyetemre. Ez a tendencia a ’90-es évek közepéig tartott. 1990-ben a hadiipari cégeket is tömegesen kezdték el felszámolni, irataik pedig ebek harmincadjára mennek. „Akkor derül ki igazán, micsoda károkkal is járt ez, amikor például levelet kapok a Miskolci Lövegüzem nyugdíjasaitól, hogy mondjam meg, tulajdonképpen mit is gyártottak ők. Így pusztult el az elmúlt száz év emléke iratban, fényképben, tárgyi eszközben, méghozzá garmadával”, érzékelteti a helyzetet Hajdú Ferenc. 2011. január 1-jével újra indították a HTI működését, a régi névvel, de elölről kell kezdeni a szakma szervezését. „Azért kell dolgoznunk, hogy eljöhessen a HTI negyedik aranykora”, fogalmaz az alezredes.(Vége!)