honvedelem.hu
170 éves a Magyar Honvédség
USS Indianapolis: egy sötét folt a haditengerészet fehér egyenruháján
1945. július 30-án a Mochitsura Hashimoto parancsnokolta I-58 tengeralattjáró Japán partjainál elsüllyesztette a USS Indianapolist. A nehézcirkáló titkos bevetésen volt: az szállította Tinian szigetére az első működőképes atombombát. A tragédiáról egy fél mondat először a Peter Benchley jegyezte regényben, a Cápában, illetve az abból készült filmben hangzott el. De mi köze a kettőnek egymáshoz?

Peter Benchley kultregénye volt a Cápa (Jaws). A könyvet Steven Spielberg 1975-ben álmodta vászonra, nem kis rettegést kiváltva az amerikai strandolók körében. A műben szerepel egy Quint (Robert Shaw) nevű cápavadász. Quint a rendőrfőnöknek mesél egy hadihajóról, mely egy titkos bevetésen volt, s melyet később a japánok megtorpedóztak és elsüllyesztettek. Amikor hódító útjára indult a mű, a világon és az USA-ban is csak kevesen tudhatták, hogy a USS Indianapolisról volt szót. Az amerikai haditengerészet ugyanis sokáig igyekezett titkolni azt az eseményt, amit a mai napig történelme egyik szégyenfoltjaként emlegetnek.

Sikeres küldetés, tragikus vég

A USS Indianapolis a Portland osztályú cirkálók sorába tartozott. A hajót 1931. novemberében állította hadrendbe az amerikai haditengerészet. A 9800 tonna vízkiszorítású hadihajó 190 méter hosszú volt. A legénysége békeidőben 630, míg hadi helyzetben közel 1300 főből állt. Fő fegyverzete 200 milliméteres és 130 milliméteres ágyúkból állt. E mellett két Kingfisher repülőgépet tudott magával vinni. A második világháború kitörése előtt a USS Indianapolis az Atlanti-óceánon, illetve a Guantanamo-öböl térségében teljesített szolgálatot. A hadihajó a flotta büszkesége volt. Olyannyira zászlóshajóként tekintettek rá, hogy Theodore Roosevelt 1936. novemberében ennek a fedélzetén tett jószomszédi körutazást Dél-Amerikában. A Rio de Janeirót, Buenos Airest és Montevideót érintő látogatások után az elnök decemberben hagyta el a hajó fedélzetét. A világháborúban az első éles bevetése 1942-ben a Csendes-óceánon volt. Ezt követően felülvizsgálatra visszarendelték, s kisebb átalakításokat hajtottak végre rajta. A következő években a hajó még számos bevetésen vett részt, így például harcolt az 1944-es Fülöp-tengeri csatában és Tinian tengeri bázisai ellen indított támadásban is.

 

A hajót 1945-ben újból visszarendelték nagyjavításra, majd februárban csatlakozott Marc A. Mitscher altengernagy gyors reagálású erőihez. Az egység fő feladata Tokió bombázása volt, amivel az Iwo Jimai partraszállásról kellett elvonnia a figyelmet. Az is céljuk volt, hogy minél súlyosabb károkat okozzanak a japán légitámaszpontoknak. Ezt követően a USS Indianapolisnak az Iwo Jimai támadást kellett fedeznie. Az inváziót felvezető bombázáskor Okinawa térségében teljesített a hadihajó szolgálatot. A cirkáló egészen március 31-ig megúszta kisebb sérülésekkel. Ekkor azonban egy kamikaze pilóta kiszúrta a hajót és – még mielőtt lelőtték volna – ledobott rá egy bombát, ami átütötte a fedélzetét, majd a legénységi kantinon keresztül az üzemanyagtartályok közelében felrobbant. A robbanás megölte a legénység kilenc tagját és két lyukat ütött a hajótesten. A válaszfalak ugyan megakadályoztak a hajó elsüllyedését, ám a sürgősségi javítások során kiderült, hogy az üzemanyagtartálya megrepedt és sérült a hajócsavar meghajtó tengely is. Nagyjavításra egészen egy Mare szigeti támaszpontig vonták vissza a USS Indianapolist. A javítás befejezése után a hajó elindult titkos, egyúttal utolsó útjára.

 

A bevetés célja nem kisebb volt, minthogy az első működőképes atombomba, a Little Boy alkatrészeit, illetve dúsított uránt juttasson el Tinian szigetére. Az U235-öt két, ólommal bélelt, lehegesztett fémládában tárolták a hajón. A személyzetnek parancsba adták, hogy ha a hajót támadás éri a dúsított uránt dobják a tengerbe. A hajó július 16-án futott ki San Franciscóból és július 19-én ért Pearl Harborba. A kísérőhajók nélkül száguldó USS Indianapolis július 26-án ért el Guamba. Itt kirakodtak és július 28-án újra tengerre szálltak. Az elképzelések szerint egy tüzérségi gyakorlat után kellett volna Okinawa térségében csatlakoznia a hajónak és legénységének a Jesse B. Oldendorf altengernagy irányította egységhez. A gyakorlatot az is indokolta, hogy a hajó mintegy 1200 tengerésze közül négyszáz zöldfülű volt, ez lett volna az első éles bevetésük. Erre azonban már nem került sor. Egy, a térségben járőröző japán tengeralattjáró, az I-58 ugyanis felfedezte a hajót és kapitánya, Mochitsura Hashimoto két torpedót lőtt ki rá. Az első hajnali negyed egy tájban, míg a második néhány másodperccel később csapódott be a hajóba. A találatok után alig 12 perccel a USS Indianapolis elsüllyedt.

Küzdelem a természettel az őrület határán

Mivel a robbanások megsemmisítették az elektronikus rendszert, a hajónak esélye sem volt vészjelzéseket leadnia. A rádiós ugyanakkor amiatt káromkodott, hogy legalább három SOS-t leadott, mielőtt a hajón megszűnt volna az áramszolgáltatás. Később kiderült, hogy ezeket a jeleket három állomáson is fogták, de az egyik parancsnoka részeg volt, a másiké parancsba adta, hogy ne zavarják, míg a harmadik japán tréfának hitte azt. Háromszáz ember a süllyedő hajón vesztette életét, míg, több mint nyolcszáz tengerész – sokan csonkolt végtagokkal, égési sérülésekkel küzdve – a támadás utáni első percekben a tengerbe vetette magát. Itt kezdődtek a gondok. A hajón ugyanis nem volt sem elegendő mentőcsónak, sem pedig megfelelő számú mentőmellény. A túlélők több ezer méterre szóródtak szét a nyílt vízen, a mentőeszközök hiánya mellett csekély mennyiségű élelemmel és ivóvízzel. A parancsnokságnak mindeközben fogalma sem volt arról, hogy mi történt a hajóval. Az egyre fáradtabban vergődő tengerészekben a támadás másnapján éledt fel a remény, hogy kimenthetik őket. Ekkor kellett volna ugyanis a USS Indianapolisnak csatlakoznia a USS Idahóhoz, s úgy gondolták, hogy a hajót a keresésükre indítják. Azonban nem ez történt.

A hadihajó megmaradt tengerészeit csupán négy és fél nap után szúrta ki egy rutin járőrözésen részt vevő repülőgép. A túlélők addigra megtapasztalták a félelmet, az éhezést, a kiszáradást és a kétségbeesést. A tengerészek közül sokan feladták a küzdelmet és csendben süllyedtek alá. Imáikban az Eget hibáztatták, és elátkozták a haditengerészetet. A túlélők küzdelme nem volt más, mint az ember harca a természet ellen. A vérrel kevert olajos tengeren a második napon tűntek fel a cápák. A ragadozók egyesével ragadták el a tengerészeket, eleinte a túlélők csoportjának külső részéről. A megmaradt tengerészek később több száz állat támadásáról számoltak be. A katonákat rettegés töltötte el: nem tudhatták, ki lesz a következő áldozat. A mai napig úgy tartják számon, hogy ez volt egyike a legsúlyosabb cápatámadásoknak, ám az áldozatok számát vitatják. A harmadik napra elfogyott a víz és az élelmiszer, az emiatt egyre jobban elhatalmasodó rettegés megtörte a tengerészek pszichéjét: sokan hallucináltak és egymás ellen fordultak. A remény végképp elhalványult. A harmadik nap estéjére – becslések szerint – már csak négyszázan éltek a 800 tengerész közül. A Chuck Gwinn hadnagy vezette bombázó csütörtök délelőtt szúrta ki az olajfoltot és a tengerben vergődő katonákat: mentőtutajokat dobott le a túlélőknek, akik segítségére hat hadihajó érkezett. Már csak 317 embert találtak életben.

 

Eltitkolt körülmények és bűnbak keresés

A haditengerészet sokáig nem számolt be a hajó elvesztéséről, sőt a célt ért három segélykérő üzenet létét is tagadta. A USS Indianapolis azonban egy kiemelt fontosságú cirkáló volt: a média érdeklődésének kereszttüzében hajtotta végre akcióit. Számos befolyásos család fia szolgált a hajón, mert itt látták a szülők és maguk biztosítva a gyors katonai-politikai előmenetelt. Miután kiderült a hajó pusztulása, gyermekeik elvesztése okán érzett fájdalmukban ugyanezen befolyásos családok tagjai kezdtek befolyást gyakorolni az admiralitásra, ami ismét rosszul reagált. Earnest King, a haditengerészet első admirálisa elrendelte, hogy a USS Indianapolis parancsnokát állítsák bíróság elé. Charles Butler McVay 1945. novemberében állt a haditörvényszék elé. A kapitányt (aki csupán 1944. novemberében vette át a hajó irányítását) 1945. december 19-én bűnösnek találták. Az ítélet szerint kockáztatta a hajó biztonságát azáltal, hogy a tűzvonalban nem cikkcakkban vezette azt. A verdikt azt is kimondta, hogy kockáztatta a tengerészek életét, amikor nem adott időben parancsot a megtámadott hajó elhagyására.

Charles Butler McVay egy száz pontból álló fellebbezést nyújtott be az ítélet ellen, ami gyakorlatilag véget vetett szépen ívelő karrierjének. Hiába. Az ítélet kihirdetése után a haditengerészet újkori történetében addig példátlan dolog történt. A bíróságon lévő túlélők egy emberként követelték, hogy a kapitány ítéletét – annak pontokba szedett cáfolatai alapján – helyezzék hatályon kívül. Chester Nimitz végül is rehabilitálta a kapitányt. Az admirális visszahelyezte az aktív szolgálatba Charles Butler McVayt, aki ezt követően a New Orleansi tengerészeti körzetben szolgált. 1949-ben – immár altengernagyi rangban – innen is ment nyugdíjba. A tragédia azonban nyugdíjasként is kísértette. Százszámra érkeztek a lakására a gyűlölködő levelek. A tengeren odaveszett tengerészek hozzátartozói telefonon is zaklatták, felelőssé téve a tragédiáért. Felesége rákban halt meg. Charles Butler McVay végül nem bírta tovább a magányt, a gyűlölködést, a rágalmazó telefonokat. A USS Indianapolis utolsó kapitánya 1968-ban szolgálati fegyverével öngyilkos lett. Õ volt a hajó utolsó áldozata.

Filmre kívánkozott

Míg Peter Benchley könyve és Steven Spielberg filmje csak megemlíti a tragédiát, egy 1991-ben készült film a Cápák és torpedók (Mission of the Shark: The Saga of the USS Indianapolis) mélységeiben dolgozta fel a hajó történetét. A Robert Iscove rendezte alkotást az egyik legnagyobb filmes adatbázisban, az IMDB-n meglehetősen magasra értékelik. A film 15 évvel a tragédia után kezdődik, amikor a túlélők újra összetalálkoznak egymással. A filmben Stacey Keach meglehetős nagy átéléssel formálja meg a hajó utolsó kapitányának alakját, aki adott pillanatban minden volt, csak hős nem. De adott helyzetben senki sem viselkedne másként. Az alkotás nem elsősorban a technikai vívmányok felsorakoztatásával, hanem sokkal inkább az emberi drámák kihangsúlyozásával igyekszik bemutatni azt, hogy mit is jelentett a háború, egyik és másik oldalon. S bár a világégés borzalmait számos alkotásban és számos módon bemutatták már, de ez az alkotás egyike azon keveseknek, ami az ember és természet küzdelmének oldaláról közelíti meg a témát. Mivel nem csupán a küldetést, a USS Indianapolis pusztulását és a tengerészek küzdelmét mutatja be a film, hanem az eseményeket körül vevő igazságtalanságokat is (amiben a kapitány elítélése csak egy elem), a közel két órás időtartam meglehetősen rövid. Tán egy minisorozatot is megérdemelt volna. A kétezres évek elején újra felröppent a hír a tragédia megfilmesítéséről. A 2001-es tervek szerint Barry Levinson rendezte volna az alkotást és Mel Gibson játszotta volna a főszerepet. Mivel ez kútba esett a Nyílt vízen című kis költségvetésű, ám annál sikeresebb film alkotóit, Chris Kentist és Laura Laut kérték fel az alkotás elkészítésére, azonban a forgatás kezdetéről az elmúlt négy évben semmit sem hallani.



magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat