honvedelem.hu
170 éves a Magyar Honvédség
Bánhidai csata: a magyar történelem örök talánya
Minél messzebb megyünk vissza a (had)történelemben, annál nehezebb az események pontos rekonstruálása: a honfoglalás kori események, csaták pontos időpontjának és helyszínének meghatározása komoly fejtörést okoz a szakembereknek. Éppen emiatt a 907-ben lezajlott bánhidai csatáról is inkább csak legendák, mintsem tények ismertek.

Bánhida Komárom-Esztergom megye székhelyének, Tatabányának része. Az egykori szocialista nagyvárost 1947. október 1-jén hozták létre négy korábbi település, Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida és Tatabánya egyesítésével. Amíg az első háromról községről már a XIII.–XIV. századból maradtak fenn írásos emlékek, addig Tatabánya csak alig valamivel több, mint száz éves múltra tekint vissza. A XIX. század végén megalakított Magyar Általános Kőszénbánya Társulat 1896-ban nyitotta meg első szénbányáját a környéken, s a bánya körül kialakult kolónia, Alsógalláról leválva, 1903. május 1-jétől jelenik meg Tatabánya néven. Talán a nehézipar „favorizálásának” és a település nevében megtalálható bánya szónak köszönhető, hogy az egyesítés után az új város neve is Tatabánya lett…

Három emlék(mű) egy hegyen

Egyébként a Gerecse és a Vértes hegységek közötti elterülő völgy már az ősidők óta lakott. Az élelemben és édesvizes forrásokban gazdag és termékeny karsztterület már az ősember számára is biztonságos szálláshelyet jelentett. Bizonyítéka ennek a Tatabányával szomszédos településen, Vértesszőlősön 1965. augusztusában előkerült előember-maradvány, amely megközelítőleg ötszázezer éves.

 

De a város fölé magasodó Kő-hegyen található Szelim barlangban is megtalálták a régészek a jégkorszaki ember maradványait, eszközeit és az általa vadászott állatok csontjait. A 45 méter hosszú 14 méter magas Szelim barlanggal kapcsolatban – amelyet egy vízfolyás vájt ki a mészkősziklából – érdemes megemlíteni azt is, hogy a legenda szerint a tatár támadások elől itt keresett menedéket a környező falvak lakossága. Hasonlóan a török időkben is. Ám ekkor állítólag Szelim szultán megtalálta a barlang falai között meghúzódó falusiakat, s rájuk gyújtotta a rejtekhelyet.

A Kő-hegy egyébként nemcsak a Szelim barlangról, hanem a közelében található bányászkilátóról is híres. Ez az emlékmű korábban a Tatabányai Szénbányák XII/a aknájának, az úgynevezett Vadorzó aknának volt a felvonója. Jelenlegi helyére 1980-ban került az aknán két évvel korábban bekövetkezett, huszonhat halálos áldozatot követelő sújtólégrobbanás emlékére.

A távolról fekvő oroszlánra emlékeztető hegy harmadik érdekessége az egyik kiugró sziklaperemről a város fölé magasodó Turul-madár, amely a világ legnagyobb madárszobra, és Közép-Európa legnagyobb bronzból készült emlékműve. A tizennégy méteres szárnyfesztávolságú szobrot – amely Donáth Gyula szobrászművész alkotása – a Millenium évében, 1896-ban avatták fel. Mégpedig a 907-ben vívott, magyar győzelemmel véget ért bánhidai csata emlékére. (Talán érdemes megemlíteni, hogy az 1896-os Milenniumi ünnepségek idején, a Turul madár mellett, hét különböző, kiemelkedő jelentőségű emlékművet emeltek Magyarországon a honfoglalás és az államalapítás tiszteletére, a Wekerle-kormány megbízására. Mégpedig Brassó, Dévény, Munkács, Nyitra, Pannonhalma, Pusztaszer és Zimony településeken.)

A fehér ló mondája

A fehér ló mondájából jól tudjuk, hogy a Kárpát medencébe érkezve Árpád vezér egy felderítőt küldött előre, hogy szemlélje meg a földet, s annak lakóit kérdezze ki. Kusid, a felderítő, látta, hogy a táj kellemes, a föld termékeny, a folyó tiszta, és fű zöldell mindenhol. Ezután követségbe ment a Pannónia néven említett tartomány fejedelméhez, Szvapotlukhoz. Ajándékként egy fehér lovat vitt magával, amelyért cserébe egy kulacs vizet, egy marék földet és egy kis füvet kért. Miután Kusid visszatért, a magyar fejedelmek látták, hogy a föld jó, a víz pedig édes, s így visszaküldték a követe, hogy jelezze: Árpád fejedelem elfogadja a lóért cserébe kapott földet, vizet és füvet, vagyis az országot.

Minderről Kézai Simon, a XIII. század leghíresebb magyar krónikása így ír a Magyar Krónika (Gesta Hungarorum) bejövetelről szóló első könyvében: „amikor tehát Kusid bejött Magyarország közepébe és leszállt a Duna menti részekre, látta, hogy a táj kellemetes, a föld jó és termékeny, jó a folyóvíz, sok a legelő – tetszett neki. Elment tehát a tartomány fejedelméhez, Szvatopluk nevezetűhöz, aki Attila után uralkodott, köszöntötte őt népe nevében, és elmondta, mi okból jött. (…) Kusid pedig a Duna vizéből megtöltötte kulacsát, perjefűből tömlőjét is megrakta, és a fekete földből is rögöket vivén, megtért övéihez. Elmondotta mind, amit hallott és látott, megmutatta a kulacs vizet, a földet és a füvet: mindez nagyon tetszett nekik. Meg is ízlelték, meg is győződtek róla, hogy jó a föld, édes a víz, olyan a rét meg a fű is, amiképpen a hírhozó elmondotta. Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. (…) Ezután a hírmondót egy értelemmel visszaküldték ama fejedelemhez, és földjéért küldtek neki egy lovat arábiai arannyal bearanyozott nyereggel, aranyos kantárral. Látván ezt a fejedelem, felette megörvendezett, azt vélte, hogy vendég módra küldötték ezt neki a földért. A hírmondó tehát földet, füvet és vizet kért a fejedelemtől. A fejedelem pedig mosolyogva mondotta: ’Legyen nekik, amennyit akarnak ezért az ajándékért!’ Így tért vissza a hírmondó övéihez. Árpád pedig ezenközben a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem vendég módra, hanem hogy örökjogon birtokukba vegyék a földet. Ekkor más hírmondót küldöttek a fejedelemhez, ily követséget bíztak rá: Árpád üzeni neked népével együtt ezt, ’meg ne állj tovább semmiképpen azon a földön, amelyet megvettek tőled, mert a te földedet megvették a lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért’. Te pedig ínséges és fösvény lévén, zálogba engedted nekik birtokodat, a füvet és a vizet.” (Forrás: Képes Krónika, fordította: Geréb László.)

 

Az már az általános iskolai történelemkönyvekből ismert, hogy Szvapotluk természetesen nem volt hajlandó átadni a kért területet és sereget gyűjtött a magyarok ellen, sőt még szövetségeseitől is segítséget kért, majd a csapatokat egyesítve Árpád hadai ellen vonult. A magyarok eközben a Duna mellé érkeztek, ahol egy mezőn csatát kezdtek. A hatalmas erőt látva Szvapotluk lovával futásnak eredt, üldözői elől a Dunáig menekült, a vízbe ugratott, s a sebes folyóba veszett.

Bánhida, Környe vagy Pozsony?

A monda szerint ez volt 907-ben megvívott bánhidai csata, ám dr. Veszprémy László alezredes, hadtörténész, a HM Hadtörténeti Intézeti és Múzeum hadtörténeti intézetének igazgatója úgy véli: a honfoglalás lefolyása, időpontokhoz és helyszínekhez kötése már a középkori krónikásoknak is nagy problémát okozott. Éppen ezért rengeteg a kérdés a bánhidai csatával kapcsolatban is. Ma a történészek véleménye ugyanis megoszlik a honfoglalás kori csatáról. Egyesek azt vallják, hogy valóban Bánhidánál zajlott le az ütközet – amely település alig tizenöt kilométerre van a Dunától –, és ezzel a magyarok végképp letelepedhettek a Kárpát-medencében. Ugyanakkor Árpád vezér nem élvezhette sokáig az új hazát, hiszen a csatában ő maga is halálosan megsebesült, akárcsak három fia.

Mások szerint a csatában nem is Szvapotluk, hanem a morva nagyfejedelem fia küzdött meg az Árpád vezette magyar seregekkel, és a csata nem 907-ben, hanem 894-ben zajlott le, ráadásul nem is Bánhidán, hanem onnan néhány kilométerre, a mai Környe község határában.

A legvalószínűbb azonban, hogy a Bánhidai csatának nevezett ütközetet nem is a mai Magyarország területén, hanem Pozsony közelében vívták meg. Arról ugyanis írásos dokumentumok maradtak fenn, hogy 907. július 4–5-e környékén a magyar seregek Pozsony közelében megsemmisítő vereséget mértek a gyermek német király, Lajos hadseregére. Márpedig egy évben, s közel egy időben nem lehetett két csata, mindkettő Árpád vezér vezetésével…

Bár a magyar krónikák hallgatnak erről a pozsonyi ütközetről – Veszprémy szerint magyar honfoglalásról és a kalandozások történelmi eseményeiről általában csak rövid, évkönyvszerű feljegyzések maradtak fenn – a dél-német apátságok és püspökségek halottas könyveiben, úgynevezett nekrológiumaiban, lehet olvasni a csatában elesettekről. Illetve egy salzburgi évkönyvben a csata helyét is megemlítik. Az itt szereplő Ad Brezalauspurc nagy valószínűséggel Pozsony környékén helyezkedett el.

Letelepedés a csata után

Mindezt hosszú évek kutatása után dr. Veszprémy László a Pozsonyi csata 907-ben: A legrejtélyesebb honfoglalás kori ütközet című tanulmányában írta le, mely a História című folyóirat 2007. évi 5–6. számában jelent meg. (A tanulmány alapján Veszprémy alezredes Torma Béla nyá. ezredessel együtt 2009-ben, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiadásában jelentette meg Egy elfeledett diadal: a 907. évi pozsonyi csata című könyvét.) A hadtörténész úgy véli: Pozsony lehetett az a helyszín, ahol a magyarok döntő győzelmet arattak, s amelynek eredményeképpen végleg letelepedhettek az újhazában. A halottas könyvek adatainak elemzéséből az is kiderült, hogy a csata valószínűleg június utolsó napjaiban kezdődött, s július 4–5-én ért véget. A bajorokat több napon keresztül, s eltérő irányokból támadták a magyar seregek.

„A magyarok sikerét megkönnyíthette – írta tanulmányában Veszprémy László – hogy a bajor seregeknek eltérő hosszúságú utat kellett megtenniük, s emiatt valószínűleg nem is tudtak egyidőben a célterületre érkezni, ami ismét a vidéken jól tájékozódó, a lesvetésben, tőrbecsalásban járatos, nomád taktikát használó magyar csapatok esélyeit növelte meg.” A hadtörténész szerint „a mai napig a történészek egy része nem fogadja el Pozsonyt a csata helyéül, s eltérő javaslatokkal állnak elő.”

Az Árpád-kori magyar történelmet máig meghatározóan megrajzoló Pauer Gyula például úgy véli, hogy a pozsonyi csata azonos a korabeli magyar krónikásoknál, Anonymusnál és Kézai Simonnál is említett bánhidai csatával.

 

Persze meggyőző írásos emlékek nélkül, több mint 1100 év távlatából ma már nem lehet kideríteni, mi is történt valójában Árpád vezér uralkodása idején. A magyar honfoglalás végét azonban kétségtelenül egy, a 907-es esztendőben lezajlott csata jelentette. Hogy ezt az ütközet a magyarok Gerecse hegység déli lankái, Bánhida határában, a morva hadak, vagy esetleg Pozsony közelében, a bajor seregek ellen vívták, az valószínűleg a magyar történelem örök talánya marad.

Az azonban tény, a tatabányaiak ma is hiszik, és büszkék arra, hogy ezerszáz évvel ezelőtt történelmi események helyszíne volt a mai város környéke. A Kő-hegyen fészkelő hatalmas Turul pedig talán még újabb ezer év múlva is hirdeti: e föld a magyaroké…E büszkeséghez pedig nagyban hozzájárul az is, hogy a neves magyar festő, Feszty Árpád 1896-ban készített, Bánhidai csata című festménye – amely eredetileg a vármegyeháza nagytermét díszítette – a mai napig a komáromi Duna-menti Múzeum állandó képkiállításának legbecsesebb darabja.

 

 



magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat