Hírek Háttér Missziók alakulatok Kiadványok galériák videók Zrínyi webáruház
1917. május 24. - június 28.



Már hetek óta nincs hús. Az amerikai konyhán méghozzá olyan komiszul főznek, hogy általános az elégedetlenség. Kevés pénzből akarnak jót adni, s ebben a törekvésükben mindenféle kísérletekbe belevágnak, mindent megvesznek, ami olcsónak látszik, s az ilyen élelmicikkek aztán hol avasnak, hogy dohosnak bizonyulnak. Betetőzi ezt a legutóbbi újdonság, a zsírt pótló birkafaggyú. Éhesen ül neki az ebédnek a társaság, és képtelen megenni. 17-en azonnal visszakérik pénzüket, a többiek kétségbeesetten reménykednek még, hogy talán javul majd a helyzet. Tény, hogy a befizetett összegért alig nyújt valamit a konyha. B. (Belle?) szerint a szeretetadomány segélyezésre szolgál, az amerikai konyhának tehát ingyen ehhez nincs joga, hanem csak úgy, ha 320 embernek ingyen ad ebéd-vacsorát. Aki azonban ezt a számot megállapította, valószínűleg csúnyán elszámította magát, mert a valóságban most az a helyzet, hogy eddig a befizetett pénzünkért meglehetős ennivalót kaptunk, most ellenben az amerikai élelmiszerek hozzájárulásával, ennek dacára, ehetetlen kosztot adnak. Voltaképpen a befizetők pénzéből pótolják a 320 ember részét, anélkül azonban, hogy a fizetők beleegyezését kikérték volna. Ezt nevezik katonai gazdálkodásnak.

„Ez a parancs” jelszóval sokszor intéznek el hasonló ügyeket hasonló katonai bölcsességgel a táborban, s ezért nem kell csodálkoznunk az elégedetlenkedők számának szaporodásán. Elvégre az előfizetők se Krőzusok, legtöbben éppen csak annyit tudnak havonta összekaparni, hogy az amerikai konyha előfizetése kikerüljön, nem lehet csodálkozni azon, ha nem akarnak ebből senkinek se ajándékozni. Vannak sokan, akik egy hónapra befizetnek, aztán kiállnak, s csak egy hónapnyi muszka kosztolás után jönnek ismét vissza az ezalatt összekuporgatott összeggel. Ezek egy kerek hónap óta fantáziálnak a jobb kosztról, az ő csalódásunk a legnagyobb. Újabban megint találtunk egy jövedelmi forrást a barakkbeli pénztelenek segélyezésére. Összeszedjük a kenyérhéjakat vagy esetleg száraz kenyérdarabokat, s zsákonként 80 kopekért adjuk el a muszkáknak. A tavasz pótolja az amerikai konyha szörnyszülötteit, friss retekkel s fiatal zöldhagymával. Még drágák egy kicsit, de az örökös fekete kenyér, kása és csája után újból friss növényi eledelhez jutni megér minden pénzt. (A vitaminelméletet legjobban a mi étvágyunk igazolja, mellyel ezekre rávetettük magunkat.)

Ma ismét egy kedves kis tábori csomagot kapok Kismartonból; április 23-ai kelettel, tehát igen gyorsan érkezett, feladója ismét az ismeretlen Valaki, aki olyan kedves, hogy ismételten megemlékezik rólam. Nem is sejti bizonyára, hogy ebben a sivárságban milyen jóleső tudat az, hogy valahol gondolnak reánk, s milyen őszinte a köszönetem. Piroska a feladó. Ismeretlen név, ismeretlen írás. Apró teasütemények sok-sok hazai ibolyával. A hosszú úton összeszáradtak a kis virágok, de színüket megtartották és az illatuk nyoma is érzik még. Hálás kézcsókomat küldöm a kedves Ismeretlennek. A posta Szász pajtásnak, aki olyan rendíthetetlen kitartással olvas és tanul itt mellettem az emeleti priccsen reggeltől estig, szintén meghozza a kellemes hírt, megjön hazulról a kadéti előléptetése. Tényleges önkéntes lévén automatice sorra került, mi, öregek azonban megmaradunk mostohagyerekeknek. Vele együtt jött meg Movik, Nagy, Darvas, Schansták igazolása is, s rövidesen bekerülnek a tiszti táborba. Klein Sanyi és Klinó után Szász is előkelő magaslatra távozik mellőlem.

Nekem a Sors itt jelölte ki a helyemet, otthon most egyéb gondjaik vannak, mint hogy reánk is gondoljon valaki. Nekünk valami ismeretlen bűnért kell vezekelnünk, azért kb., hogy nem sejtettük idejében a háborút, s nem gondoskodtunk tiszti ügyeink rendezéséről. De ki az ördög gondolt nálunk erre? A németeknél egészen más volt a helyzet. Itt régi folyóiratok kerülnek kezembe, s alig van köztük egy is, melyben, ha más nem, célzás ne esnék a közelgő leszámolásra. A mi lapjaink azonban az orruknál tovább nem láttak, nálunk háborúról senki sem beszélt: hogyan vettem volna ezt számításba én diákfejjel annak idején? És hogyan sejthettem volna, hogy reparálhatatlan hibát követek el, melynek ilyen keserves ára lesz? Vigasztalódom, a szenvedés drága ajándék, úgy mondják a bölcsek, s nekem bő részem van belőle. Dacosan kell csak vele szembenézni és jó taktikával kijátszani. Eddig bírtam Isten nevében, valahogy csak lesz ezután is. De annak, hogy Szász jobb helyzetbe kerül, végtelenül örülök. Neki ezek a küzdelmek kevésbé valók. Érzékeny és mély lélek, a küzdelmet nehezen bírja. Odabent franciázhat gond nélkül, amíg itt sohasem tudja az ember, mit hoz a holnap.

Pár hónapig nyugodtan voltunk, természetes hát, hogy most megint lefelé forduljon az a bizonyos görbe, mely a mi sorsunk fordulásait jelzi. 38 konyhamunkásunk volt, akik most elvezényeltetnek tőlünk, és a konyhamunka a nyakunkba szakad. Beszélik, hogy a lavkák és népkonyhák bezáratnak. Az új parancsnok, Matusevics nevével hozzák kapcsolatba ezeket a szellemes reformokat, aki szigorúan akar, úgy látszik, fellépni ott is, ahol nem kell. Ha így van, nem kell hozzá nagy tudomány, hogy rövid véget jósoljak a dicsőségének. Miljukovnál hamar beállt a jövendölésem, nála is úgy lesz. A muszka katonák nyakig vannak a cári szigorral, mely mellé legújabban pótlékul a hústalan napok járultak. Állítólag kijelentették, hogy ha 25-éig nem kapnak húst, felgyújtják az egész tábort. Jó kis hecc lenne. Úgy halljuk, a katonaságnak a mészárosokkal szerződése volt, mely most lejár, az új szerződést pedig csak fontonként 40 kopekes árral akarják a mészárosok megkötni. Addig, míg ez dűlőre jut, persze vághatnának marhát házilag eleget s olcsón, de nem teszik. Itt valaki megint a maga zsebére spórol, a régi, sőt ősi muszka szokás szerint. Az amerikai konyha is csak csempészve tudja a szükséges húst behozni, helyesebben mondva csak úgy, hogy annak, aki a rangját, tekintélyét odaadja a szállításhoz − valami őrmester talán vagy komitétag −, megfelelő sápot ad.

Ha korog is a gyomrunk, iparkodunk szellemi táplálékkal, sporttal, szórakozással pótolni. Nemhiába a barakkunk az öregek barakkja, de vezet is mindenben, annyira, hogy a többi önkéntesi barakkbeliek nem egyszer valósággal sárga irigységbe látszanak esni, jóllehet a mi erőfeszítésünk az egész bataillon szellemi nívójának, de testi jóllétének is csak javára van. A tábor legjobb sakkozója, Schweiger József, akinek már odahaza is igen jó neve volt, barakkunkbeli. Természetes tehát, hogy az első nagyobb szabású sakkversenyt mi rendezzük. Schweiger a tornavezető, és az első Gottdenker Náthán. Oroszváry, a barakkunkbeli rajztanár az első ötnek pompás emléklapokat, diplomákat fest, odahaza se kapnak szebbet elsőrendű versenyen. Legjobbnak a tornászaink, és a legjobb a barakkunk footballcsapata is, mely a többi barakkcsapatokat sorra verve a barakkbajnokság győztese, azután a többi barakk válogatott csapatát is legyőzi. Persze minden barakkbeli a saját csapatának drukkol, és roppant örömet keltenek, ha megverhetnének bennünket, így azonban valósággal dühösek reánk és valósággal ügyelnünk kell a közös érintkezések alkalmával, hogy az öreg plennik ellen lázadozó ifjú óriások érzékenységét meg ne bántsuk. A fölény antipátiát szül sokszor, s így van a jelen esetben is, jóllehet nem szoktunk vele kérkedni.

Egyben azonban határozottan a többi barakkbeliek vezetnek előttünk, s ez a szépirodalom. Két lapot is szerkesztenek, melyek Oroszváry és Faber (iparművész?) illusztrációival jelennek meg s ezek a rajzok elsősorban emelik a nívójukat, a költemények és tárcák közt is akad értékes, de bőven jelentkeznek szörnyszülöttek is. Itt a vad ifjúság működik zabolátlanul. A barakkban német s magyar nyelven kifüggeszti valaki a német hadügyminiszter egy beszédének kivonatát, mely kb. ezeket mondja: „Fogoly bajtársaink sokat szenvednek, jórészben azért is, mert abban a hitben vannak, hogy rossz véleményt táplálunk róluk. Megnyugtathatjuk őket, hogy ez nincsen így, mert tudjuk, hogy nem mindig a legrosszabb katona az, aki fogságba jut, sőt rendesen éppen azok jutnak e sorra, akik egy szerencsétlen harcban a legállhatatosabban kitartanak. Mi méltányoljuk érdemeiket, és ha most meg nem tehetjük, visszatérésük után nem fogjuk megtagadni tőlük elismerésünk külső jeleit.”

Legtöbbünk fanyar mosollyal olvassa ezt a jó későre érkezett elismerést, kivált azt a furcsa passzust, hogy nem mindig a legrosszabb katona az stb., mert mi bizony abban a hitben vagyunk, hogy ezt helyesebb lett volna legalábbis úgy fogalmazni, hogy „nagyon ritkán rossz katona az, aki” stb. elvégre nem a cseheknek beszél a hadügyminiszter úr. De mit tudhat egy hadügyminiszter a frontról, édes Istenem! Hol van ő onnan! Megbocsátjuk hát ezt a kis elszólást is, hisz a jóakarat nyilvánvaló és jóleső. Reméljük, hogy ebben a nyilatkozatban leszögezett álláspont egyes hazai front mögötti vitézek felfogását is megváltoztatja, és nem lesz szükség arra, amit sok bajtársunk ígér, hogy hazatérve mi sem fogjuk megtagadni ezektől elismerésünk megfelelő külső jeleit.
Impresszum
Adatvédelem
Oldaltérkép
Katonai meteorológia
Legfrissebb RSS Összes RSS
Írjon nekünk!
szerkesztoseg@honvedelem.hu