Hírek Háttér Missziók alakulatok Kiadványok galériák videók Zrínyi webáruház
1917. augusztus 16-23.



Új királyunk születésnapjának előestéje. Kis koncertet rendezünk. Az ünnepi beszédet magyar részről dr. Schindler Gyula tanár úr tartja. Sárossi Mihály pár énekszámmal szerepel, az osztrákok is néhány zene- és énekszámot adnak elő. Éjjel fél 12-kor vége van a mulatságnak. Még délután a cigánybandánk adott kis ízelítőt az ünnepségből, jólesik, felfrissít, mindig áldom érte a Mórékat, csak akkor van baj, mikor abbahagyják, s az ember nagy-nagy zuhanás után megint Szibériában ébred föl. Az ünnepély alatt a Monopol süteményt, kolbászt, kitűnő feketekávét és tojást árult. Szóval ebben a csempészvilágban kiválót produkál, úgyhogy ha egy muszka tiszt most belépne, alighanem elképedne a látottakon.

Jó, hogy magunkra hagytak a muszkák. Starsinkon kívül, akinek pedig kötelessége velünk jóban lenni s befogni a száját, alig látunk muszkát. Csak vásárolni jönnek néha, téli ruhát, szappant, dohányt s más áruféleséget. Eddig a muszka katonák közt is akadt sok, akik éjjel bejöttek a táborba valami élelmiszerrel, s eladták egy kis polgári haszonnal; néha nagyobbal is ha ti. úgy lopták azt, amit hoztak, de újabban fizetést kapnak, s azóta nincs olyan pénzhiány köztük, és elmaradoznak, alig pár fontot tesz ki, amit behoznak. A büntetéstől is kezdenek félni, úgy látszik, már nem lehet úgy magyarázni a szabadságot, hogy mindent tehetnek, amit akarnak. Hátul egy barakk mögött egy szál deszka le van tépve a kerítésről, itt is szokás ki-bejárni, itt egy örmény bajtársat csíp el a muszka, s mert nagyon ragaszkodik portékájához, s nem akarja odaadni, jól el is agyabugyálja. Az üzlet, mint látszik, elég rizikóval jár, de az éhség nagy úr, minden tudását összeszedi a bandánk, hogy túljárjon a muszka eszén.

Nehéz napok járnak az amerikai konyhára is. Az orosz csak azt engedélyezi, hogy 80 beteg részére főzzünk, több élelmiszer bevásárlására nem ad engedélyt. Engedély nélkül pedig nem lehet vásárolni a városban. Így az előfizetőket két csoportra kell osztanunk, felváltva 10 napos turnusokban szolgálva ki őket. Rájövünk persze hamar, hogy az orosz orvos engedélyével többször is lehet venni, mert a felmutatás után nem veszi el azt a kereskedő s így 400–600 ebédet–vacsorát adunk ki naponta. Magamnak kivételesen minden napra kijár az amerikai koszt, mert az amerikai konyhán nemcsak a magyaroknak, hanem a birodalmi németeknek s az osztrák sógoroknak is bizalmi férfija vagyok, s ezt Belle felajánlja. Ez az első jutalma a sok fáradozásnak, amit a fiúk érdekében eddig kifejtettem, úgy érzem, meg is érdemlem. Nem vártam honoráriumot, de most nagyon jól jött, egyébként talán jómagam is kénytelen lettem volna valami hely után nézni, ahol enni adnak. Sokan így tesznek, és nehéz fizikai munkát vállalnak olyan intelligens emberek, akiknek fogalmuk sem volt ilyesmiről eddig. Pár hét után Weil kocsisnak szegődik be Graudin doktorhoz a városba. Klein Sanyi szerezte neki a helyet, aki Graudint helyettesíti. Szerinte Weilnak jó dolga lesz, mint bérlő fia hajtani tud, lovat pucolni pedig muszkáéknál nem szoktak, kocsit sem igen mosogatnak, de ha megkívánják, persze meg kell ezt is tenni. Csopják és Kompolthy többedmagukkal innen 25 versztnyire tűzifát fuvaroznak egy erdőről az állomásra. Vasárnapokon néha megjelennek, s mesélnek az ottani életről. Kezük kérges és durva, ruhájuk csupa rongy, de jó színben vannak, mert ennivalójuk elég van. Maguk tartanak egy plenniszakácsot, s az élelmezésre a napi 1,5–2 rubel keresetből átlag 1–1,5 rubelt el is költenek, tehát napi ½ rubeljuk marad csak, de nem éheznek. Az étvágyuk rettenetes, úgy mondják. Annyira dicsérik helyüket, hogy sokan kedvet kapnak követni őket, s hamarosan utánuk is mennek dr. Fekete tanár úr, Medgyes, Csörföly, Pénzes tanítók és még többen.

Fentös (Frencet) Ferkó bátyám ismerősét egy másik transzporttal Irkutszk felé viszik el. Keserves képpel megy el, de legközelebbi lapjában az írja, hogy meg van elégedve sorsával. Igaz, hogy az ember nem mindig az igazságnak egészen megfelelően szokott írni, mert panaszkodni restell, de hiszem azért, hogy nem járt senki rosszabbul, mint ha itt maradt volna. Áll ez különösen azokra, akik nem hívei a szellemi szórakozásoknak, s németül nem tudnak olvasni, mert ezeknek az élete valóban nem férfihoz méltó tengődés volt itt. Fehrenberger, ifjú óvári ismerősöm is Irkutszk felé megy el egy favágótranszporttal, és mellesleg megjegyezve 6 rubelommal. Fiatalember, őt nem kell úgy félteni, mint az idősebbeket, a szervezet hozzáalakul a fizikai erőfeszítések folytonos ismétlődésével az új élethez, nekik talán megváltás az új élet. Bizonyos, hogy keserves megváltás ez, azt azonban el kell ismerni. Sötét hajnaltól késő estig robotolnak, csak a rövid étkezési idő alatt diskurálhatnak egy kicsit s lassan lelkileg is eltompul az ember, hisz folyton csak egy dolgon kell az eszét járatni, hogyan rakja ügyesebben a fát, hogy fel ne forduljon. Vasárnap lenne szabadidő, s azt képzeltük, ez kárpótolja szegény fiúkat, de kisült, hogy ezt a szabadnapot csaknem egészen átalusszák, mert az alvásnál nagyszerűbb dolgot művelni nem tudnak.

Magamnak is megfordul fejemben a gondolat, hogy ne menjek-e el egy favágóexpedícióval, de még egy ideig ki akarok itt tartani. A koszt keserves, de valahogy kijövök még vele, s itt mégis a magam ura vagyok, talán jobbra fordul még. Akinek némi pénzecskéje van, az még valahogy bírja. Sőt Hajnal, Havas, Halmos és még 2 élelmes izraelita bajtársunk egy frappáns ötlettel vágják ki magukat, Kebely közreműködésével. Utóbbi mint iparművész szintén a táboron kívül talált alkalmazást, s muszka ismeretségei vannak; az orosszal aztán úgy egyeznek meg fentiek Kebely által, hogy az pro forma kikéri őket munkára a saját gazdaságába, ott azonban ők nem fognak dolgozni, hanem mint nyaralóvendégek, mérsékelt bérért fogják élvezni a szép természetet. A téglagyártól kb. 4 vagy 5 versztnyire van a „nyaralótelep” tej, tojás, vaj, csirke bőviben, nem kell semmi csempésztudomány hozzá, csak egy kis aprópénz, s az van. Mégis megbukik ez a szépen indult vállalkozás, mert egyikük elég ügyetlenül eldicsekszik egy hazaírt levelezőlapon a jó dolgával, a cenzúra figyelmes lesz rájuk, és egy szép napon a parancsnokság kiküldi Baumgartnert az ügyek tisztázása végett. Ez jegyzőkönyvet vesz fel, amit rövidesen követ a parancs: „nyaralásból beszállítandók!” Nagy batyukkal és lógó orral érkezik vissza a társaság, és a barakk óriási röhögéssel fogadja őket. Hát ilyen kárörvendő banda ez a miénk. Szereti, ha minél többen vannak vele együtt a bajban. Görbe szemmel is nézi, ha valakinek valamiben kivételesen egy kis szerencséje van, levelet vagy pénzt kap. A muszka a pénzeket újabban csak 10 naponkénti 20 rubeles részletekben fizeti ki, állítólag azért, hogy senki nagyobb összeggel ne rendelkezzék, s így szökni ne tudjon (valójában azonban valutaspekulációt kell sejteni emögött). Éppen az utolsó részletem járna ki, mikor az amerikai patrónusunk végre meghozza az oly sokszor reklamált s már egy éve feladott 150 koronámat, melyet az Amerikai Keresztény Ifjak Egyesülete révén kértem. Két újabb ibolyás tábori csomag és egy Bécsből kelt képeslap is érkezik attól a bizonyára nagyon bájos kis ismeretlentől, aki annyi fejtörést okoz nekem, s sehogy sem akarja elárulni inkognitóját. Szebb is így.

Muszka őreink között feltűnően sok morc fráter van. Az okát adni hasztalan próbálom. Talán azt hitték, hamarosan mehetnek haza, s most nem tetszik nekik a „háború a végső győzelemig!”? Vagy valaki ellenünk hangolja őket? Kivált az újabban berukkolt zöld kölykök között vannak nagy vitézek, akik pökhendi módon viselkednek, nem a régi szerény és jólelkű muszkák módjára. A milícia újabb szokása az, hogy az embert végigtapogatja. Alig tudok nagy kínnal 5 font cukrot becsempészni egy csomagban. Kakaót még szabad venni, ennek fontja azonban 4 rubel.

Ma, 24-én (vasárnap) egy hatalmas menet halad el a főúton végig a temetőbe. Katonák, vén szakállasok és tejfölösszájú nyegle fickók vegyesen, nők ugyancsak vegyesen, elhervadt és viruló állapotban, apró és nagy gyerekekkel együtt, nyolcas-tízes sorokban, úgyhogy az utat egész szélességében elfogják, harsogó énekszóval menetelnek, arcukon, távolba néző szemükben fanatikusok fájdalmas hite, az énekszóban a végtelen orosz melankólia. Izzadságszag és a halzsíros csizmák illata keveredik a kavargó porfelhőben, mely mögöttük s fölöttük száll. Annak a bajtársunknak sírjához mennek, aki megszabadította őket Nikiforofftól. Megbántam, hogy nem csatlakoztam hozzájuk, mert olyan látványban lett volna részem, amilyent az ember Oroszországon kívül alig láthat. Úgy mondják, hogy a sírt felbontották, bajtársukat más sírba tették, Nikiforoff sírját pedig csizmáikkal agyontaposták.

Végre megkapom hazulról a Yolland-féle nagy angol–magyar szótárt két angol regénnyel, s ezzel ismét egy olyan kincs birtokába kerültem, mellyel nem sokan dicsekedhetnek a táborban. Neki is ülök teljes gőzzel az angolnak, hiszen hatalmas segítséget kaptam. Találkozunk tavalyi kis német tanítónkkal, Fritz Kleinerrel, aki Troiszkoszavszkban járt közben, s megerősíti, hogy onnan a foglyok mind eljöttek. Fenyő, a gyorsírótanárunk, Weisz Guszti és Papulák, a soproniak szintén megjöttek, s Bodonyi és Borsy is a verchneudinski táborban vannak. Borsy ír is, Bodonyi pedig Klein Sanyival küld üzenetet, s üdvözletet. Sanyi, mint tán írtam, Graudin orvos helyett naponta rendel a városban. Az orvosok és medikusok szabadon járhatnak a városba, erre irkutszki parancs van, s a komité minden rúgkapálózása hasztalannak bizonyult ezzel szemben. Privát házakhoz is járhatnak s járnak is, szóval fene jó dolguk van. Talán nem is említettem még, hogy a medikusok zászlósi, illetve kadéti kinevezése is megérkezett hazulról. Velük törődnek. Velünk a kutya se. Eckert és a másik Bodonyi már messze járnak, Svédországból, majd Dániából írnak, s különösen a svédek nagyszerű fogadásáról nem győznek eleget mondani.

Már napok óta halljuk, hogy a táborunkbeli vitéz csehek (druzsinacsehek) hamarosan elindulnak a harctérre, hogy ellenünk harcoljanak. Ez az amúgy is nagyon dühöngő szimpátiát a végletekig fokozza bennünk. Egy délután a muszkák zenekara felmegy hozzájuk, s a nagy zenebonára kitóduló plennisereg tudatára ébred, hogy ma van az indulás szép napja. Felülről a zeneszó mindjobban erősödik, már jönnek is vitéz csaszlaui bajtársaink a táborunk melletti főúton lefelé. Az 500. rota barakkjánál látom kikanyarodni a négyes sorokat, a tábor egy homokbuckájáról ugyanis keresztüllátni a kerítésünk fölött. Elöl a zenekar, utána egy tiszt lóháton, a muszkák dicső sorfala áll előttünk, egy zászló és amögött vadonatúj sötét olívzöld egyenruhában a sereg. Érzem, amint a düh végigszalad minden porcikámon. A táborbeli bajtársak feldúlt arccal rohannak a palánkhoz, szitkok özöne zúdul a nyomorultakra, s ha egynéhány kézigránátunk volna, alighanem cifra ünnep lenne ez a mai. A palánk résein át közvetlen közelről élvezzük a felvonulást. A zászlójuk most érkezik a bataillonunk felső sarkához. Nagy hangzsivaj, zűrzavaros ordítás támad, egy lövés dörren, s a hadifoglyok tömegét látom egy pillanatra visszahőkölni a kerítés mellől, de oda se hederítve, újra odarohannak, s amint jönnek a „vitézek”, úgy jön velük a szitkok és gyalázó átkok kísérete. „Piszkok, rongyok, gazemberek, Hunde, nieder, Schwein?” − hangzik zűrzavaros káoszban, s a muszka őr itt belül a palánkon sápadtan ugrál hadonászva, káromkodva, fegyverét fogatva, de senki oda sem hederít neki. A palánk meg-meginog, de szerencsére jól van megcsinálva.

Ideérnek.A palánk résein át közvetlen közelből látjuk sápadt pofájukat s előremeredt szemeiket, a szitkokat süket fülekkel akarják hallani. A címeres zászlót egy idősebb, 30 év körül viszi s mellette jobbról, balról ugyanilyen korú két cseh feszít, de a négyes sorban menetelő sereg zömét nyálasszájú tacskók kezelik. Az öklök dörögnek a palánkon, fülsiketítő ordítás támad. Tisztjük a palánk melletti deszkajárdán megy, s bal fülére már egész süket lehet, mert félméternyi távolságról kapja minden szitkunkat. Revolverét bedugja egy résen, előbb is ő lőtt közénk. A tömeg visszarohan, magam is önkéntelenül hátraugrok, mikor eldördül a lövés. Még egy lövés, majd egy harmadik dörren, és már senki sincs a palánk mellett. Egy öreg germán népfelkelő áll csak mellettem és odébb valamivel egy őrmesterünk. Most a tömeg, melynek egy része szabályszerű dekkolásban hason fekve fogadta a második s harmadik lövést, megint a palánkhoz ugrik, de a csehekből már nem sokat élvezhetünk, az utolsók is elvonultak. Egy fiatalabb germán kapargálni kezd lábam előtt a homokban. Kérdem, mit keres. „Den Kugel” − mondja röviden. Mosolyognom kell, annyira furcsának látszik az igyekezete, de hamarosan letromfol, egy alig deformált 7 mm-es vontcsövű revolvergolyót tartva az orrom elé. Többen állítják, hogy jól látták a becsapódást, és a megfelelő helyen a feltúrt homok alól még egy revolvergolyó kerül elő. Jómagamnak egészen hihetetlennek látszik az eset, mert nem akarom elhinni, hogy egy tiszt védtelen tömegre élessel lőhessen. Ezért is nem léptem odébb az előbb, s a tömeg megfutamodását is szégyenletesnek tartottam, de el kell ismernem, nekik volt igazuk. Egy csehtől minden kitelik. Talán mégis szándékosan lőtt a palánktól 5-6 méternyire a homokba, 2 méterrel elém, mert ugyan könnyen eltalálhatott volna, ha a fegyvert ½ cm-rel följebb veszi, vagy ha a hátrább levő, de sűrű embertömegre irányítja.

Elmentek. A plennifantáziát azonban még soká izgatja ez a díszes elvonulás, s már egy órán belül a leadott lövéseket illetőleg a következő variációkat szedtem össze. Egy tiszt lőtt. Egy tiszt és egy milic lőtt. A lovon ülő tiszt lőtt. Nem is lőtt senki golyóval, mert élesebben kellett volna szólni. Valaki egy fél téglát vágott a palánkhoz, s erről később már az a hír formálódik ki, hogy kőzáport vágtak a csehek közé. Egy milic a palánkon át bedöfött fegyverével, s egy plenni tenyerén tényleg karcolást ejtett, ezt később már úgy mesélik, hogy átszúrta a karját. Mivel a lövöldözés nem messze a maródiszobától történt, s oda tényleg bejuthatott volna a golyó, az a hír is kószál, hogy a maródiszoba falán átfúródott golyó egy beteget talált el. Legjobb ilyenkor a vitázó társaságot otthagyni, nehogy valami bajt kapjunk. Beszéljünk szebb dolgokról. Csopják barátunk adja a témát, aki vasárnapokon ellátogat hozzánk, s sokat beszél az udinszki életéről. Ragyogókat kancsalítva adja elő, hogy a telefonközpontba került, ahol 70, mondd, hetven szibériai szépséggel van egy födél alatt, s emellett jó fizetést kap. A koszt, igaz, 30 rubelbe jön havonta, de „európai”. A kiszolgálás nemkülönben, úgyannyira, hogy a priccsen elköltött káposztalevesek után egészen zavarba jöttek eleinte. Firtatásunkra bevallja, hogy az európai színvonalat a fehér abrosz, s azon a sótartó és mustár képviselik. Egy praporcsik is eszik velük, aki erre az európai kiszolgálásra kezdetben szintén nagyon zavartan nézett, s majdnem megette a mustárt első fogásnak. A lovagias ausztrickik a muszka női körökben nagy kedveltségnek örvendenek, s egy „férjes nő” vallotta be(!) Csopjáknak, hogy az ő férfijaik között az udvariasság ismeretlen fogalom. Az ő muszkáik gorombák, parasztok, sőt az ő férje, aki európai, itt pár év alatt szintén teljes bugrissá nőtte ki magát. Az orosz férfi kiröhögi az ausztrickit, ha pl. egy női kézből elejtett dologra vad dühvel vetvén rá magát, azt spanyol grandezzával nyújtja át tulajdonosának, az orosz hölgyek ellenben el vannak bájolva ettől az egészen szokatlan figyelemtől, melyről eddig csak regényekben olvastak. „Fiú, Te ilyenformán többet lehetsz négykézláb, mint két lábon, ha a hetven szépség szobájában tartózkodsz!” − kérdem Csopjákot, s ő titokzatosan mosolyog. A lovagoknak elég könnyű dolguk lehet a muszka szépségek ostromlásánál, sajdítjuk.

Vasárnap Szász pajtásnál vizitelek az alsó tiszti táborban hova az ő starsijuk által elég könnyen jutok be. Egy kis szobája van, nem éppen barátságos kis lyuk. Keppler főhadnaggyal találkozom nála, akit Magyaróvárról ismerek, törzsasztalunknak volt párszor vendége, ha szabadságra ott lakó sógorához jött (Seidler bankigazgató?). Kappler megerősíti szegény Jancsó Béla barátom elestének hírét, egyébként nem sokat tud mondani az óváriakról. Szász az olasz nyelvet kezdi tanulni a francia mellett. Az ebéd elég tisztességes (vendégtől szemtelen kijelentés ugyan), mert ők se juthatnak szabadon élelmiszerekhez, úgy kell mindent becsempészni. Ez olyanformán történik, hogy a barakk körüli alacsony léckerítésre szellőztetés ürügyével kiaggatják takaróikat, a szomszédban lakó muszka tiszt magyar szolgája pedig zsákban suttyomban ezek alá dugja az általa a faluban vásárolt cukrot, húst stb. Visszajövet a tábor falu felé eső végén jövök ki, s onnan a magas partról még soká gyönyörködök a Selenga vizében, síkságának üde zöld szigetecskéiben, csillogó vízereiben, a túlsó part messzi hegyeiben, bársonyos zöld domboldalaiban. Oly jólesik a szemnek messze elröppenni a sík fölött a párás látóhatárig, a szabadság egy gyönge szikrája ez; táborunkban még kilátásunkat is elzárják a közeli hegyek, s fenyőkön kívül dús lombú fákat, mint itt a partokon s szigeteken, nem láthatunk.


A síneken átmenve éppen egy katonákkal megrakott, piros lobogókkal díszített vonat robog be a közeli pályaudvarra. Szokás szerint minden vagonból más-más nótát kurjongatnak. Közbe-közbe nagy „Gurrá” ordítások. (A muszka nem tudja a h betűt kiejteni, engem se Hermann, hanem Germánn néven neveznek.) Kíváncsian sétálok előre a sínek mentén a megálló vonathoz, őrt nem látva a láthatáron. Mindegyik katona mellén fekete-vörös szalag feszül keresztben, s igen büszke képpel viselik, ez ugyanis annyit akar jelenteni, hogy ők rettenthetetlen halálfejes vitézek. Tényleg nem látszik rajtuk félelem, no de még elég messze vannak a fronttól, ezt is megállapítom. A tiszti kocsiig menve, annak egy ablakából nagyon nőies képű s félhosszú hajat viselő tisztet látok kikönyökölni. Nagyon szemembe talál nézni, s most már biztosan tudom, hogy nő. Megerősít ebben az, hogy az ajtóban is két tagadhatatlanul nőnek mutatkozó tiszt jelenik meg: nadrágban vannak ugyan, de a széles csípő s egyiküknek kiválóan fejlett keblei elárulják nemét. Hajuk be van kurtítva, de férfifrizurának túl hosszú és selymes. A másik igen vékonypénzű, csúf kis jószág, úgy néz ki, mint egy 13 éves kis gyerek, egy nagy bugyogó az egész kis nőstény. A másik kettő azonban tagadhatatlanul formásabb. Szegény rajongó bolondok ezek, vagy afféle könnyűvérű nőcskék? − vetem fel magamban a kérdést. Nem tudom megoldani. Honleányi céljaik felől azonban mindenesetre egy kis gyanút fogok, mikor azt látom, hogy egy bajuszos tiszt megjelenésekor arra milyen áhítattal tekintenek föl − nyilván a bajuszt „irigylik”, s az ajtón való kitekintés ürügyével kissé gyanúsan húzódnak annak közelébe. Ha eljutnának oda, ahol a sár, fagy, éhség és szenvedések hosszú sora kezdődik, nem is beszélve a 30 és felesekről, de más képet vágnának! Annyi rajongó és ábrándozó, mint Muszkaországban található, nem akad ugyan egyhamar másutt, de azt hiszem, ezek inkább az ösztöneiket követik, amint az Szibériában szokás, s aminthogy ebben a tekintetben is vezető szerepe van Muszkaországnak, az emberek nemigen zabolázzák magukat errefelé. (A hölgyek képe emlékezetemben maradt, s valószínűleg ettől az időtől datálódik határozott antipátiám a bubifrizura irányában.)

Továbbrobognak sorsuk felé, jómagam is tovább ballagok, s a színház elé érve, az előtte levő téren zenekarunkat látom játszani. A muszkákat csalogatják moziba. A főúton a plennisereg százai korzóznak, a milic szétveri néha a bandát, de 5 perc múlva megint ott vannak. Azt hiszem, a háború után az oroszoknál közmondás lesz, hogy „szemtelen, mint egy plenni!” De mikor olyan kellemes is így alkonyat felé a meghűsült levegőn egy kis séta! Az idén ugyan nem panaszkodhatunk éppen a nyár forróságára sem, mert gyakori esők teszik azt elviselhetővé, azért is olyan üde zöld a Selenga völgye. A polosok sem olyan tolakodók, hogy erről a természeti szépségről is megemlékezzek. Máskor ilyentájt már alig lehetett a barakkban kitartani. A tavaszi fertőtlenítéseket sínylik tán szegények.

Egyik estén, amikor pár tikkasztó nap után megint hatalmas zápor és égiháború vonul el a tábor fölött, mindenki kitódul a barakkból, mert a nyugovóra térő nap valami csodás színpompával búcsúzik. Elmondhatom, hogy hegyen-síkon sok szép naplementét láttam, de ilyent megközelítőleg sem. A nap valahol a Bajkál irányában egészen lent jár már, és óriási, teljes színekben izzó szivárványt dobott fel az égre. Még a földre érő két vége is intenzív erővel ragyog, míg a remek félkör alatt, mint egy tündéri rámába foglalva, a falu fölötti dombok smaragdzöld pázsitja csaknem kézzelfogható közelségbe kerül. A fölötte sötétlő fenyvesek sötét, komor szegélye élesen üt el az ég leheletfinom haloványlilás színeitől, melyek fel a magas szivárványtetőig mind finomabb árnyalatokat öltenek, csak az elszórt apró felhők sorára izzanak a lemenő nap bíborsugarai. A dombok lába már a hegyek odavetődő sötét árnyékába olvad. Lent sötét, komor színek, s feljebb mind áttetszőbb, mind légiesebb finomságú színszimfóniák, melyek folyton változnak, lassan-lassan olvadnak át egy színből a másikba. Most, mikor már azt hisszük, ennél szebb valami már nem is létezhet, a szivárványnak párja támad, egészen halovány, de még hatalmasabb, mint az első, aztán egyre jobban erősbödik ez is, és minden szín égen és földön még ragyogóbban reszket, a messzi pázsit mintha zöld görögtűzben égne, izzana, a szivárvány körén kívül eső déli hegyek tompa szürkésviola sziluettekben rajzolódnak a világoszöld, citromsárga, narancssárga, hamvas rózsaszín égre. Az oly jól ismert hegyláncok úgy tündökölnek, mint egy óriási színpad valószínűtlen színekkel megvilágított kulisszái. Elbűvölve bámulunk, s nincsen, aki szemét el tudná fordítani ettől a remek játéktól. Íme, valami, amit az Úr adott nekünk, mintha azt mondaná, vigasztalódjatok, s a földről erre felém vessétek pillantásaitokat.

Lassan száll tovább a nap és lassan kúsznak fel a színek a földről a magasban úszkáló felhőkre. Már kihamvadtak lent az égő színek, a pázsit izzó zöldje ott a messzi dombon a hegyek árnyékába került, s a látóhatár a szivárvány alatt komor színekben válik el az ég fehérjétől, de most fenn a felhők bodrain kezdődik a lángoló, tobzódó színjáték. Mint a távolodó tündéri zene, halkulnak el végül a sugarak harmóniái, lassan kihamvad az égbolt parazsa, és a csodás szivárvány elszáll, hosszan búcsúzkodva, de a szívünkben csodás meghatottság marad. Mintha tündéri álomból ébrednénk a szomorú valóra, de olyan álomból, mely biztatást adott és reményt, hogy ez az ébredés bizalomteljes legyen. Mosolyogva jegyzi meg valaki: „A béke jele!”. Most könnyebben tudnánk hinni benne, hiszen éppen Oroszország oly állapotban van, hogy a további harcra aligha gondolhat. De mily rettenetes lassúsággal tud határozni, s ha egyszer a békére határozta is magát, mily rettenetes lassan fognak a további lépések menni, meddig fog még tartani, míg az első vonat hazafelé megindul velünk!

Valóban ott tartunk, hogy talán már a békének se fogunk tudni örülni, mert ez reánk nézve még nem fogja a hazatérést jelenteni. Oly nagy számmal vagyunk, s az orosz közlekedési viszonyok olyannyira leromlottak, hogy csak pesszimisztikusan tudom megítélni a helyzetet. Azok a bajtársak, akiket már egy teljes esztendővel ezelőtt felvettek a Svédországba szállítandó betegek listájára, még mindig itt vannak Berezovkán. Mint tényt emlegetik, hogy Francia- és Németország megegyezett az 1914-beli hadifoglyok kicserélését illetőleg, s állítólag erről Oroszország s köztünk is tárgyalások folynak. Ha megtörténik a megegyezés, vajon hány évre rá fog elindulni az öreg plennik első vonata hazafelé? Oly kínos lassúsággal megy itt minden.

Beszélik, hogy az elment cseheknek az őrnagy úr (Vlassáck) fejenként 5 rubelt adott. Az ember valóban nem tudja, mit gondoljon. Tisztjeink közt szép számmal akadnak nemzetiségiek, s az ember sohasem tudhatja, mit gondolnak ezek magukban s a szívük hova húz. Vannak idegennevű lángoló magyarok és vannak magyar nevű gyalázatos árulók. Vannak kétkulacsos gazemberek s vannak egészen alaptalanul gyanúsítottak. Bolond egy helyzet ez. A galíciáner tolmács úr, akinél nagyobb gazember nézetem szerint kevés van a táborban, azt közli velünk, hogy a muszkák fejenként 75 kopek lefizetése után hajlandók a bataillont felszabadítani. Szavazásra bocsátjuk a dolgot, s nagyon helyesen leszavazzák a bajtársak. Ők ugyan főleg csak azzal érvelnek, hogy nem a lezárás a fő bajunk − mert hiszen, dacára a posztoknak, ki- és bejárni csak az nem tud, aki nem akar vagy rettenetes nagy trotli −, hanem az élelmiszertilalom a fő baj, de jómagam azért is ellene vagyok a pénzelésnek, mert ezzel a muszkát valósággal rászoktatjuk, hogy mindent csak pénzért adjon nekünk, azt is, amihez jussunk van. Veszedelmes védekezés ez, mely visszafele sülhet el, s melyet csak igazán szükség esetén kell alkalmazni, ha más mód nincs. 1200 rubelt tenne ki az az összeg, amit a muszka követel, s ez valószínűleg egy-két gazember zsebébe vándorolna, akik mindig azon törnék a fejüket ezután is, hogy milyen címen ismételjék meg rajtunk ezt az érvágást. Hogy az orosz tolmácsunk bizonyos percentig érdekelve van az ügyben, az szilárd meggyőződésem. Ez a sötét fickó oly hideg közönnyel tárgyal velünk, mint egy diktáló hadvezér, de azt hiszem, belelátok a veséjébe. Isten ments azonban, hogy meg is mutassam. Itt diplomatamódra kell dolgozni, ő maga is elsőrendű diplomata, az ördögi komiszságok legfőbb kitalálójának tartom.

Rövidesen bebizonyult, hogy helyesen sejtettem, egyszer csak itt hagyják a posztok a helyüket, állítólag parancs nélkül, s csak azért, mert valami gyűlésük volt, ahol az idősebbek hazabocsátását követelték, de többé nem is térnek vissza. Még a börtönben levő bajtársakat is szabadon engedi az ottani starsi, mert onnan is elpárologtak az őrök. Pillanat alatt elterjed az örömhír, „Nincsenek posztok”, s egykettőre minden plenni kitódul az utcára, élvezni a szabadságot, mert dolga ugyan senkinek sincs odakint. Matusevich egypár miliccel rendet akar csinálni, néhányat el is csípnek a korzózók közül, de semmire sem megy, másnap megint csak nincsenek posztok, s mindenki arra jár, amerre akar. A plenninek csodás szimatja van, rögtön tudja, honnan fúj a szél, s ki is használja menten az alkalmakat. A következő napon Matusevich meglátogatja bataillonunkat és egyetlen posztot állít a kapuba, s ezzel az őrzésünk ügye úgy látszik, véglegesen el van intézve, a palánk körül sem kívül, sem belül senki sem őrködik, ez az egyetlen poszt marad csak meg a kapuban. Nosza, rajta, meg is indul rögtön a csempészés teljes gőzzel. A falubeli gyerkőcök biztatásunkra hoznak mindenféle élelmiszert. Legtöbbnyire kolbászt, de néha fehér kenyér is kerül elő a nadrágból, mert ide kell rejteni mindent, ez ellen semmit se lehet tenni, akárhogyan is tiltakozunk. A Monopol a krakkóit 1,10–1,20 rubelért méri, a porcukrot 1,30-ért, kockát 1,40-ért, s ha vajhoz is juthat néha, azt 2–2,60-ért. Eleinte a milic erősen üldözte a gyerekeket, de mostanában nemigen látni őket, úgy látszik, valamerre el vannak foglalva. Nem gondolhatjuk, hogy a komité enyhítette az ellenőrzést, mert épp ellenkezőleg, éppen most kapott az amerikai konyha is egy váratlan rendeletet tőlük, melyben mindennemű élelmiszer vételét határozottan megtiltják s az eddig illetékes orosz orvos megtagadja élelmiszer-utalványaink aláírását. Az amerikai konyhának ezzel befellegzett. Becsempészni oly mennyiségű élelmiszert, amennyi naponta kell, nem lehet, s így augusztus 1-re a befizetett pénzeket vissza kell fizetnünk. Csupán 200 beteg és teljesen pénztelen bajtársunknak főzünk addig, míg a jelenleg raktáron levő élelmiszerekből futja.

Előreláthatólag kb. két hónapig bírjuk még így, ha addig nem sikerül az újabb rendelet ellen valamit tenni, vagy külföldről élelmiszereket beszerezni, úgy a konyhát véglegesen be kell zárnunk. Hogy azután mi lesz, azt nem szívesen találgatjuk. A legkétségbeejtőbbek a kilátások. Mi, bizalmi férfiak még kapjuk a kosztot, s pár hétre így biztosítva vagyunk, de a többiek szomorú helyzetbe kerülnek. Mindenkinek az forog a fejében, hogy innen előbb-utóbb menekülni kell, mert éhen halni nincs kedvünk. Mennek is sokan munkára, akiknek kifogyott a hazai pénzük, akinek pedig még van, az próbálja azzal húzni még a dolgot, s csempészett élelmiszerekkel pótolni az amerikai konyha hiányát, de biz ez drága kosztolás. Főszakácsunk, Pozsonyi egyébként amúgy is pihen, éspedig a hűvösön. Matusevics legutóbbi konyhainspiciálása alkalmával rosszkedvében talált lenni, s 30 napra lecsukatta „tisztátlanság” címén. Ebben azonban elsősorban a konyhaépületben lakó muszka patikusnak van főrésze, akinek sehogy sem tetszik, hogy szakácsaink mellette dörömbölnek, füstölnek, és vegyes szagokkal rontják patikája fűszeres illatát, s állandóan intrikál ellenünk s az amerikai konyha ellen. Arra is gondolunk, hogy Matusevich ezzel a piszkálódással zsarolni akar, bár mi, szegény európaiak oly nehezen jövünk rá sokszor, hogy mi is fáj derék muszka parancsnokainknak. Lehet, hogy a 75 kopekek elmaradása bosszantja, s más utat keres a budgetjében bizonyára előirányzott plenniadó előteremtésére. Kit tudná? Pedig erre nekünk kellene rájönnünk. Bizonyos, hogy Matusevich tanult az elődjétől egynéhány fogást, pl. éppen most, amikor mi annyira szabadok vagyunk, mint talán még soha, a nálunk mindig sokkal szabadabban járó szláv plenniket, az 500. rotát és C. K. (Stroitelni Komissia) barakkjait elkezdi hatalmas deszkapalánkkal bekeríteni. Senki sem érti ezt a rejtélyt, de majdcsak megoldódik ez is egyszer. (Mondják, hogy boldogult Nikiforoff a mi bataillonunk kerítéséből szép kis tőkét gyűjtött annak idején. Ilyen rosszmájú a plennik serege.)

Három hónapon át angolleckék mellett Székely Györgynek, az angol-magyar bank tisztviselőjének kettős könyvviteli tanfolyamát robotoltam végig ötödmagammal. Rengeteg írással és vonalazással járt, de örömmel végeztük, hisz alig tudunk valami hasznosat tanulni. Pár napi pihenés után, szeptember 1-jén pedig a gazdasági kettős könyvvitelét kezdtem el Székellyel. Augusztusban végre megindul a postánk, úgy mondják, a határ mindenfelé zárva volt, s azért maradt el eddig. Júniusi-májusi lapok jönnek, de csomag semmi. Elképzeljük, hogy a forradalom alatt érkezett csomagok utat tévesztettek s keresztet is vetünk rájuk. Darázsfalvi szomszédom, Machon önkéntes valami (tbc elleni?) injekciót kapott a karjába, s az megdagadt és kórházba juttatta, onnan pedig az itteni maródiszobába kerül; a most induló betegtranszporttal megy haza. Összeszedem minden garasomat és 3 font cukrot, egy font kakaót és 63 rubelnyi készpénzt adok át neki, összesen 70 rubelnyi kölcsönt, amit hazatérése után azonnal visszaküldeni ígér. Egy szokásos cigarettaszopókába rejtett levelet küldök vele Darázsfalvára. Hamarosan tényleg elmegy a transzport, és mintegy tíz nap múlva Pessl bátyja, aki az acsinszki táborban fogoly, írja, hogy átutaztak, Machonnal beszélt, s így az szüleiknek mindkettőjükről beszámolhat.

A transzportban kb. 6-8 legénységbeli s néhány tiszt volt, köztük az a német hadnagy, aki télen leszökött a Bajkál mentén járó fogolyvonatról, s mire a legközelebbi lakott helyre jutott, lábai lefagytak és mindkettőt tőben amputálni kellett. Úgy cipelik a szerencsétlent a többiek. Hulldogálunk lassacskán. Ebben a hónapban is a legénységbeliek számos halottja mellett néhány tiszti temetésünk volt, a barakkunkból pedig Keller után egy másik germán önkéntes, a kis Niemann Hains kerül a temetőbe. Egy esős időben tartott futballmeccsen általános hűlést szerzett, és magas lázzal, szótlanul már 3 napja hevert a priccsen. Mire szomszédai rájöttek, hogy komoly a baja, már késő volt. Úgy kellett levenni a magasból. Szimpatikus, csendes, s a németek közt egészen kivételesen szerény, kedves fiú volt, velünk, magyarokkal is tartotta a barátságot, s valamicskét törte is nyelvünket. Síremlékére csak a barakkunk magyarjaitól 17,05 rubelt szedtem össze, s én legjobban tudom, milyen sokat jelent ez.

A forradalmi hangulat lassacskán lecsitult, de a közbiztonságon meglátszik, hogy a cár atyuska korbácsától felszabadult jó muszkák azt hiszik, most már aztán szabad a vásár. Igaz, a börtönök összes „mártírjai” is szabadon grasszálnak, s került belőlük táborunkba is. Először Mesde doktorhoz törnek be, aztán Gulyás ruháját lopják ki éjjel a nyitott ablakon át, sőt harmadszor is az orvosi barakkban próbálkoznak, de Mesde, aki Niemann operációjáról késő éjjel tér haza, rajtuk üt, jobban és helyesebben mondva ezek ütnek egy alaposat rajta, amikor kiabálni kezd, de a lármától megriadva mégis kereket old a két tolvaj, otthagyva egy muszka tiszt holmijait, amit előzőleg zsákmányoltak. Az orvosi barakk erre végre éjjeli őrséget szervez, és a szemtelenül buta s immár negyedszer kísérletező rablókat sikerül is Klein Sanyinak s az őrség többi tagjainak lefülelni. Átadják őket a muszka kommandónak, megértő kezekbe.

Akad egy igen kellemetlen ügye is barakkunknak. Mindig voltak köztünk olyanok, akik a közös munka alól lehetőleg kisvindlizték magukat, sőt, akik megpróbálták azt következetesen elkerülni, de a közfelháborodás viharos megnyilvánulásai után ezek az előkelő urak lassan jobbnak tartották megadni magukat sorsuknak, s most már inkább jönnek, mint hogy a fenyegető tenyerekkel kerüljenek összeütközésbe. Szó se róla, a munka nem szégyen, de ha azt láttuk, hogy valaki kihúzza magát s különb akar lenni a többinél, hamar goromba lett a társaság. Jómagam is, bár másnemű munkámért felmentett a barakk a közös munkák alól, időnként el-elmentem saját jószántamból, hogy együttérzésemet a többiekkel demonstráljam. Annál furcsább képpel fogadtuk a barakkunk végén levő kisszobában lakó osztrák, magyar és germán őrmesterek magatartását, akik rangjukra való hivatkozással velünk akarták fájukat meghozatni és a munkára hívó parancsnak következetesen oda se hederítettek. A germán őrmesterek, méghozzá nem is lévén önkéntesek, csak germán barakkparancsnokunk protekciójából élvezték kiváltságos helyzetüket (utólag aztán kitűnt, hogy a mi hadseregünkbeli őrmesterek sem önkéntes őrmesterek, mint eleinte hittük). Első felszólításaink után lementek Vlassack őrnagyhoz, s az persze nekik adott igazat, míg ugyanakkor más barakkbeli őrmesterek, sőt tiszthelyettesek nem keresték jogukat, hanem látva, hogy egyetemet végzett, doktorált úriemberek cipelik a fát, nem vonták ki magukat a dolog alól.

Őrnagy úr a mi érveinkre nem volt kíváncsi, mi addig nem tudtunk a Dienstreglamának oly paragrafusára emlékezni, mely nekünk az őrmesterek kiszolgálását előírja, pláne fogságban, ahol az őrmesteri disztinkciót minden gazember felvarrhatta s fel is varrta. A barakk kijelentette, hogy az őrmester urak vagy jönnek velünk fahordásra stb. vagy hurcolkodjanak máshova, önkéntesi kiszolgálásban nem fogjuk őket részesíteni. Vlassack lehívatott magához, és szokott édeskés modorában s legfinomabb diplomatamosolyával próbált megpuhítani, de röviden és velősen kifejtettem neki, hogy a Dienstreglama előírásainak legbuzgóbb tanulmányozása után sem tudunk semmi alapot találni az őrmester urak kívánságának teljesítésére, pedig ez a szegény könyv, úgy tetszik, nem számol olyan önkéntesekkel, mint a barakkbeliek legnagyobb része, hanem jó békebeli egyéves önkéntesen kívül mást nem ismer. Hogy pedig saját jószántukból szolgáljuk ki ezt a társaságot, azt már igazán furcsa lenne kívánni, megtörténhetne pl. velem, hogy egy béresemmel találkoznék odahaza ezek közül az urak közül valamelyikkel. Nagyon kapóra jött érvem volt. Egy alezredes úr jegyzőkönyvet akar felvétetni azokról az önkéntestársainkról, akik közülünk úgy menekültek el, hogy Dienernek vétették fel magukat a tiszti táborba, pedig ezek rendesen tiszti barátijaik mellé szegődtek és csupán pro forma, vagy legföljebb bevásárló- vagy más, nem lealázó munkára osztattak be. Őrnagy úr kénytelen volt meghajolni érveim előtt, s Müllernek ilyen értelemben adott utasítást. Müller legalább kijelentette nekem, hogy ezentúl vagy jönnek az őrmesterek is velünk, vagy helyettest állítanak. Megnyugodtunk ebben. Legközelebbi munkánkon meg kellett volna jelenni 14 embernek az őrmesteri banda helyett. Müller szerint hat, de mi csak négyet láttunk. A vérmesebb bajtársak erre visszafordultak, s kijelentették, hogy ők csak az őrmesterekkel együtt vonulnak ki. Müller dühösen fenyegetőzik, hogy szerencsétlenség lesz, ha még egyszer idehaza maradnak. Szegény ember nem tudja, mit tegyen, azt hiszem, egy hete nem is alszik, de arra gondolni sem mer, hogy az őrmesterek ellen fellépjen. Mikor újólag kereken kijelentem neki, hogy jótállok érte, hogy legközelebb senki sem megy közülünk munkára, ha azok nem jönnek, ismét megígéri, hogy rendezi az ügyet. A legközelebbi alkalommal csakugyan elindul velünk néhány őrmester, s a fiúk ezt látva részben elmennek, de még sokkal többen, mint első ízben, várakozó álláspontra helyezkednek, és mikor kiderül, hogy az őrmesteri kar büszkébb része idehaza maradt, ők is visszamennek a barakkba.

Ezzel azután betelt a pohár. Azonnali kihurcolkodást követelünk s Müllernek megsúgom, hogy jó lesz menniük, mert csak egy biztató szót kell mondani valakinek, s a felbőszült társaság úgy kihajítja a kisszoba lakóit, hogy lábuk sem éri a földet. Ők is érzik, hogy a húrt továbbfeszíteni nem lehet, és végre odébbállnak. A kisszoba megüresedésével kissé megszéled a társaság, s az első teremnek egy földszinti sarokhelyéről is elhurcolkodik eddigi lakója, aki azt a melegebb idők beköszöntével éppen az orrom előtt foglalta el. Sietek is most okkupálni a helyet, s az emeletről így végre lekerülök megint a földszintre, egy világos, bár huzatos sarokba az ablak mellé, ahol késő estig tudok dolgozgatni, szakkönyveimet bújni, angolozni vagy a bizalmi ügyeket intézni. Nagyon jóleső érzés a sötét emeleti lakás után, melyhez annyi keserves téli nap emléke fűződik. Itt a levegő összehasonlíthatatlanul jobb, télen azonban alig tudnék itt lent kitartani. (Oh, te jó Istenkém, hát erre is kell még gondolnom?) Az eddigi irodám biz nem valami nagyon illett fényes bizalmi férfiúi tisztemhez, a felekkel csakugyan magasról, dupla lóhátról beszéltem, s akinek hosszabban kellett tárgyalnia velem, annak a nyaka is belefájdult. Az első terem alsó priccseit felszedve a többi bajtárs is igyekszik magának kellemesebb fészket berendezni, kis páholyszerű fülkékre tagozódik így az alsó priccsek helye, egy-egy ilyen páholyban két ágy áll a fülke fala mellett, s közte a közös asztal, melyen nappal mind a két lakó olvas, írogat, az ágyat ülőpadként használva. A starsink azonban, felfedezve ezt a merényletet, rettentő fenyegetésekkel ijesztget, azonnal feljelenteni készül bennünket Matusevicsnek, de a lakóknak fejenként 70 kopeket kitevő ajándék rögtön lehűti dühét, s most már miden rendben van, s az ügy a „szibériai lovagiasság szabályai szerint” el van intézve.

Legelső angol könyvem egy amerikai szerző útleírása, aki az európai és főleg a mi nagyszerű állami ménesbirtokainkat tanulmányozandó járta be mindazon helyeket, ahol kitűnő lótenyésztést talált. Kiválóan jó fénykép-illusztrációk díszítik a füzetet, mely nem győzi dicsérni a kisbéri, bábolnai és mezőhegyesi csodákat. Szóval még szakkönyv is kerül könyvtárunkból, amellett hogy angol, és biz ezt szívesebben gyúrom, mint Gulliver utazásait, mely kezdetnek ugyan jó volt, s bizonyos, hogy a mi középiskolai nyelvtanításunknál sokkalta többet ér, ha az ember így kezdi egy olyan idegen nyelvű olvasmánnyal, melyet magyarban már többször is olvasott, s jól ismer. Mint látható, sokféle tudományágra kiterjedő tapasztalatokat gyűjthet itt plenniben az ember. Odahaza mindenkinek azt fogom tanácsolni, hogy ha a fiát idegen nyelvre meg akarja tanítani, a Berlitz-féle két könyv után egy francia vagy angol Verne-regénnyel kezdje meg azt, melyet a fiú mohón fog lesni, és mire a könyv végére ér, elölről már folyékonyan kezdheti újbóli olvasását. Mint egy héja, úgy csapok rá a könyvtár egy másik felfedezett angol szakkönyvére: „Agriculture for Beginners” a címe, tehát az Isten is az én számomra teremtette, mert kezdő gazdáknak szól, s így minden mezőgazdasági alapfogalomnak a nevét megtalálom benne; márpedig éppen ez az, amit keresek, s amit más angol munkákban hasztalan kerestem. Több német munka felajánlásával sikerül a könyvtárt rábírni, hogy a munkát velem elcserélje, mert biz úgy áll a dolog, hogy ha tanulnak is sokan nyelveket, éppen a gazdatársak nemigen törik magukat utána, s ezt a munkát senki sem kereste. Megkaptam, és most nagy boldogan élvezem, hiszen számos amerikai gyakorlati fogásra is megtanít. (Ezt is hazamentettem, s itt van szibériai emlékeim között, most is gyakran forgatom.)

De nézzünk kissé előbbre, hogy áll a muszka a frontokon. A régen fennen hirdetett orosz offenzíva végre megindult. A muszka óriási áldozatok árán bevette Stanislaut és Halicsot, majd Kaluszt is. Meghökkenünk, el is keseredünk. Mi lehet ez? Itt úgy tudjuk, Halics elsőrendű vár, hatalmas werkekkel, melyeken a tavalyi orosz offenzíva is megtört, és most ez a züllött sereg bevette? Hát mi van odahaza? Nem tanultunk Przemyslből, és ismét valami hasonló baklövést csinált hadvezetőségünk? Ismét rossz napjaink vannak. A muszka lapok a cseh ezredek vitézségét dicsérik. Végre azonban felszabadul a nyomás, mely napok óta a szívünket szorongatja. Csak egy puszta mondat, de nekünk éppen elég: „Offenzívánkat a nagy esőzések, rossz utak akadályozzák”. Majd így: „a Lomnica folyóvá dagadt, az átjárókért folyik a harc”. Térképemen a lapok szerinti helységnevek révén az új frontot megjelölve úgy látom, hogy a muszka csak a Lomnicának egy részén kelhetett át, s ha az most a háta mögött folyóvá dagadt, ez nekünk éppen jókor jött, s a muszkának nagyon szorulhat a kapcája. Azután a mi ellentámadásaink híre jön, s egyszer csak Kalusz megint a miénk; közben azt is beismeri a muszka, hogy Tarnopolnál semmit sem sikerült elérniük, sőt attól délre mi vertük meg őket. Majd egy csendes vallomás érkezik arról, hogy a frontját Zlocsovnál seregeink áttörték, és végre megindul a szokásos sírás és jajveszékelés ezredeik „alávaló” hátrálása miatt. És most éppen úgy tudja szidni őket, mint ahogyan röviddel előbb dicsérni tudta, sőt talán ma is dicsérni, ha nem Kerenszkij állana mögöttük, aki ugyan alapost fordított a szocialista köpönyegen. „A végső győzelemig harcolni” − ez a jelszó nem a muszkák szívéből jön. Azóta folyton a térképeket bújjuk, s el tudjuk képzelni, mit zsákmányolhattak a mieink, egy-egy vasútvonalat jó hátul vágva át, amit a muszka hamarosan maga is beismer.

De ezután jön még csak a java. Olyan területeken járnak csapataink, hol 1914 első háborús hetei óta az orosz volt az úr. Elesik Tarnopol, Hussyatin, Csrnovicz, Radaucz stb., közben Halicsot és Bucsacsot be se vallja a muszka. Képzeletemben már jól előrenyargalok, és már látom behódolni Kamenyec-Podolszkijt, Jassyt, Odesszát és Kijevet. Üríti is az orosz, amit csak üríthet. Mégis máig csak a Zbruzig jutottak seregeink, s Foksani előtt semmit sem tudunk elérni egy egész hét óta. Vajon mit jelent ez? Átcsoportosítunk, nyugtatjuk meg magunkat. És ha így lenne, vajon hova? A franciák nyakára talán? Inkább vélem, hogy tovább ütjük a muszkát, amíg meleg. Talán Riga elé? A muszka régesrég nagyon félti ezt az Achilles-sarkát, a lapok Rigánál mindig várnak valamit. És csakugyan, az augusztus 24-i fordítás erős ágyúharcot jelez Rigánál. Azután a muszka visszavonulásának hírét hozza a folyó innenső partjára.

Klein Sanyi által térképet szereztünk a városból, mely a muszka frontot Szentpétervártól Csernovicig ábrázolja, s reménykedünk, hogy kellemesen elkibicelhetünk mellette, ha ott nem lehetünk, legalább lélekben élvezve át s képzeletben a muszka elnadrágolásának szívvidító látványát. Ettől függ a mi szabadságunk, érezzük, érzem, de hogy azután innen miképpen kerülünk haza, erre gondolni se jó. Hazulról egy vezérkari százados írja ide egy ismerősének, hogy az 1914-ben és 1915 első felében fogságba esett hadifoglyok kicseréltetnek, de ez a hír már fel sem kavarja bennem a vért. Egyszerűen tudomásul veszem a jó szándékot, elhiszem, hogy odahaza így állapodtak meg, csak azt nem hiszem, hogy innen egyhamar haza is tudnak bennünket vinni. Európai Oroszország forrongó katlan, ha ottrekedünk, az agyonverés vagy az éhhalál képei mosolyognak reánk; a vasutak alig-alig funkcionálnak már most is, naponta bányászsztrájkok hírét halljuk, a szén fogy, a vasúti kocsik kopnak és senki sem javítja őket, a rubel rohanva esik, s ezzel arányosan az élelmiszerek s iparcikkek ára rohamosan nő.

Mi lesz itt még, mit kell még átélnünk? Hazakerülünk-e innen egyáltalán? − már ezt a kérdést kell felvetni magunk előtt. Hazajutnak-e ezek a sorok legalább, hogy elmondják ez a Poklot a későbbi nemzedéknek, vagy hasztalan firkálom tele ezeket a lapokat? A muszka maga is nyomorultul lévén, százszor nyomorultabbak lettünk mi is. Néha-néha egy-egy fehérneműdarabot eddig csak adott, de nemsokára leszakad rólunk az utolsó ing is, és többre aztán nincs kilátás; a csomagok is mind rosszabbul jönnek, hazulról most érkeznek az október-novemberben feladottak, a legfrissebb januári. Nemsokára kerek esztendő kell hozzá, hogy a csomagunk hozzánk eljusson. Sőt a Tiencsinből március 17-én feladott csomagomat is hasztalan várom. Vigasztalónak szerencsére kapok néhány hazai lapot, köztük Rögöthy kollégámtól az elsőt. Vőlegény, ezt írja, Kétszer is kell olvasnom. Hát odahaza most is gondolnak az emberek ilyesmikre, mint házasodni stb. Innen egy kicsit nehéz megérteni, mi úgy képzeljük, hogy másnak is annyi baja van, mint nekünk. Írja még, hogy Inspektor Urat helyettesíti, aki idegesség miatt szabadságon van. Ezt már könnyebb elhinni. Mennyi méreggel járt a gazdálkodás békében is, hát még most. Rögöthy fel van mentve, s innen a vőlegénykedés persze. Ellenben szegény másik kollégám, Lotz pajtás éppen ellenkezőleg, most került bele a bajba. Kis felesége írja egy lapon, hogy két hónapos tiszti tanfolyamon van Sopronban, és hogy „augusztusig melegre lesz”. Bizonyára a sebesültek váltják is azokat, akik még nem voltak a fronton. Igazság, de micsoda keserű igazság.

Bischoffnak meghalt az édesapja. Szegény fiú, mintha érezné, többször faggat, hogy nem írtak-e róla, mert neki rég nem írt. Elhatározom, hogy megmondom neki az igazat, s mikor rá kerül a sor, megint csak elhallgatom, ráér még megtudni később is. Szomorú dolgok. Százszor szomorúbbak ebben a környezetben. Igyekszünk is valahogyan szabadulni ettől a rettenetes nyomástól, szórakozásokat találni, feledni, nem látni, nem hallani, nem gondolkozni. A sportok mindenféle fajtáját űzzük, bár ezt július végétől fogva csak mérsékelten, mert a rettenetes meleg miatt nem bírjuk. Egynéhány igen kiváló futballcsapatunk van, és a tábor ezreit mozgatja meg egy-egy 5. és 8. bataillonbeli vagy másként a külsők és belsők mérkőzése, vagy a Budapest Magyarország ellen, Bécs Közép-Európa ellen és más nagy mérkőzések. Az elmúlt vasárnap olyan nevek szerepeltek a pályán, mint Bródy, Neumann, Hussack, mind többszörös magyar, illetve osztrák válogatottak. A negyedik válogatott, Pozsonyi, az amerikai konyha főszakácsa a hűvösön pihen még egyelőre. Hussack a tiszti táborból szökött ki ez alkalomra.

A birodalmi németek egy Faustball nevű labdajátékot hoztak divatba, ököllel ütik a futball-labdát. Itt Kelet- és Nyugatnémetország, Hamburg, Berlin stb. csapatai küzdenek az elsőségért. Mi, magyarok is megtanuljuk, de nem éppen lelkesülünk érte. Ellenben van a németeknek egy Schlagball nevű játékuk, kicsiny kemény kézilabdával, hasonló a mi hosszúmétánkhoz, de annál még izgatóbb, változatosabb és mulattatóbb, amihez fürgeség, szempillantás alatt születő elhatározás és találékonyság kell. Ez rögtön elnyeri a magyarok tetszését, és kivált a 74. barakk fiatalsága egykettőre úgy elsajátítja, hogy végül (egy budapesti nemzeti válogatott mérkőzéshez hasonló, izgatott és viharosan heves tetszésnyilvánításokkal fűszerezett meccsen) a német válogatott csapatot is alaposan kirakják. A derék németek dúlnak-fúlnak már a mérkőzés végén, de minél jobban igyekeznek kiegyenlíteni, annál többet hibáznak, míg a magyar gyerekek olyan villámgyorsan mozognak s amellett minden akciójuk annyira céltudatos, hogy az ember szíve is nevet. Így rakhatták ki vitéz eleink könnyű lovak hátán cikázva és a tüzes istennyila gyanánt csapkodva a vasas németek nehézkes seregeit, gondolom magamban. Határozottan könnyebben tudom most már elképzelni az ősmagyarok harcmodorát a germánok ellenében. A jó germánok belesápadtak a veszteségbe, de ez határozottan jót tesz nekik, mert az orrukat mindig igen fenn hordják, s bennünket lebecsülni igyekeznek.

A plenni-élelmesség a mérkőzéseken is megnyilvánult. Egy igen nagy tömegeket mozgásba hozó meccs előtt két német bevezeti a totalisáteurt, és nem csekély számú rubelekkel gazdagabban távoznak a pályáról. Az első beállt kísérlet után állandósítják a dolgot, de Bozzay zászlós, a sportbizottság elnöke végül beszüntetteti a totit. Itt igazán megeshetett ugyanis, hogy valaki az utolsó fehérneműdarabját is elveszti, mert a tisztelt játszók közt szép számmal voltak olyanok, akiknek csakis a rajtuk lévő egyetlen fehérneműjük volt. Barakkunk a futballpálya hosszában fekszik s ezen a nyáron a sportbizottság legalább száz berúgott ablakát volt kénytelen bevágatni.

Másik nagy szórakozása a tábornak a színház. A koncertek és kabaréestélyek száma az utóbbi pár hónap alatt szembetűnően emelkedett, a Troiszkoszavszkból érkezett plennitársak ugyanis egész műkedvelő színtársulattal jöttek, s ők indították meg nálunk is a színházi életet is. Legtöbb tagjukat, legalább a primadonnákat és hősszerelmeseket, lekommandírozták az 500. rotához, míg a régi 500. rotabelieket kiebrudalás fenyegeti, az újak ugyanis minden előadás vigalmi adójával a muszka jövedelmét gyarapítva, egyszerre annak kedvencei lettek. Volt német tanítónk, a kis Kleiner Fritz is egyike a primadonnáknak, hát nála tejfelesebb képűt csakugyan nem egyhamar lehet találni. Az orosz publikumnak minden vasárnap és csütörtökön mozielőadás van a faszínházban s ezt megelőzőleg a színház előtti téren az 500. rota fúvós zenekara harsog, akár a Lizsében. Mi, plennik ezt a mulatságot sem szoktuk elmulasztani, a széles főútról élvezve a zenét és gusztálva az érkező publikumot. Be kell vallanom azonban, hogy jómagam egyszer sem voltam kíváncsi a színielőadásra.

Impresszum
Adatvédelem
Oldaltérkép
Katonai meteorológia
Legfrissebb RSS Összes RSS
Írjon nekünk!
szerkesztoseg@honvedelem.hu