„Amikor elkezdtem gyűjteni az anyagokat a kunmadarasi repülőtérről, meg sem fordult a fejemben, hogy valaha ilyen mélységben fogok ezzel a témával foglalkozni. Számomra minden alkalom, amikor a témát kutathattam, minden izgalmas, új információ érkezése hatalmas örömet okozott. A legizgalmasabb mindig az volt, amikor egy addig megfejthetetlen, érthetetlen döntést, jelenséget sikerült megfejtenem” – írja bevezetőjében Vándor Károly, a könyv szerzője.

A közgazdász diplomával rendelkező, angol, német és orosz nyelvtudással bíró harmincas éveinek elején járó fiatalember életének elmúlt tizennyolc évét a Szovjet Légierő és Légvédelem magyarországi és ausztriai történetének felkutatására szentelte. Pusztán kíváncsiságból, vagy megszállottságból? A kérdésre a választ talán még önmaga sem tudja… Az azonban biztos, egy gyerekkori élmény késztette arra, hogy a téma Magyarországon, sőt egész Európában egyedülálló szakértője legyen.

Erről az élményről így ír könyvében: „1983 nyarán költöztünk Kunmadarasra, mely számomra akkor még semmilyen különleges jelentést nem hordozott. Aztán megláttam a hatalmas ’szitakötőket’, melyekből folyamatosan ugrottak az ejtőernyősök. (…) 1989-ben jutottam be először a repülőtérre: családi ismerősünk, ’Ljosa’ Posztas, a felderítőezred második századának parancsnoka segített. Mindenben támogatott, nagyon készséges volt. Először a földdel fedett betonfedezés ajtaját nyitotta ki: megnéztük az ott álló repülőgépet, egy SZU–17M4R-t, majd a nézelődés után sisakját, pilótadzsekijét, hevederét rám adta, s beülhettem a gép kabinjába, ahol ő lelkesen elmagyarázta, hogy melyik műszer mire való, majd rám csukta a kabintetőt… Ez volt az a pillanat, amikor a sorsom örökre összefonódott a szovjet haditechnikával…”

Aztán 1991 tavaszán, legutolsó repülőbázisként Kunmadarast is elhagyták a szovjet repülőezredek. De Vándor Károlyban, vagyis ahogy mindenki ismeri, Kareszben ekkor sem szűnt meg a vágy, hogy megismerje a több évtizeden keresztül Magyarországon tartózkodó szovjet hadsereg légierejének történetét. Kutatni kezdett, először csak a kunmadarasi bázis érdekelte, de aztán rá kellett jönnie arra, hogy e repülőtér története elválaszthatatlan a többi, szovjetek által üzemeltetett támaszpontétól. Ezért a kutatást a többi szovjet repülőtérre is kiterjesztette.

Az információk eleinte csak nagyon lassan érkeztek a fiatal kutatóhoz, ám 2000-től, – az internet elterjedésével miatt – egyre több, egykoron Magyarországon szolgát szovjet tiszttel és katonával sikerült felvennie a kapcsolatot: előkerültek az általuk készített fotók, s elmesélték a velük megesett történeteket. Emellett Karesz kutatásai során egytől-egyig felkereste az egykori szovjet bázisokat – ő maga lepődött meg a legjobbam, amikor rájött, hogy egy évtizeddel a kivonulás után is mennyi dokumentum hever a már elhagyott, pusztuló épületekben – és természetesen igénybe vette a magyar és a külföldi archívumokat, levéltárakat, térképtárakat, fotótárakat is. Vándor Károly idővel arra is rájött, hogy a hazánkban lévő repülőerők mellett az Ausztriában települtekre is figyelmet kell fordítania, hiszen ezek egy közös magasabbegység alárendeltségében voltak egészen az 1955-ös ausztriai kivonásig. Sőt a történetből nem maradhatnak ki a szintén a 2. Légi Hadsereg kötelékébe tartozó, de 1945 őszéig Csehszlovákiában diszlokáló alakulatok sem.

Aztán közel két évtizedes kutatómunka után összegyűlt egy olyan anyag, amelyet már érdemes volt papírra vetni, így született meg a könyv – árulta el Károly még október 28-án, a Légierő társbérletben című mű HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban megtartott bemutatóján.

A 47 év történetét 287 oldalon leírva, 760 fotóval illusztrálva sikerült dokumentálnia. Persze az összegyűjtött anyag ennél jóval terjedelmesebb, így a szerző tervei szerint a jövő év tavaszán a könyvesboltokba kerül a mű második kötete is, amely további technikai információkat, eddig nem publikált történeteket és színes fotókat is tartalmaz majd.

Nézzük most az első kötetet. Nehéz lenne egyértelműen körülhatárolni a könyv célközönségét. Hiszen a minden részletre kiterjedő kutatás miatt az alakulatok települési helyeinek, diszlokációinak, és a rendszeresített géptípusok leírásainak köszönhetően a szakértők és kutatók „alapműként” tekinthetnek a Légierő társbérletben című kiadványra. Ugyanakkor ezek az információk meglehetősen „szárazak” és „tömények” azoknak, akik nem specialistaként, de a téma iránt érdeklődő átlagemberként kívánják megvásárolni a könyvet. Szerencsére a szerző nekik is kedvezett a repülőesemények leírásával, a katasztrófák túlélőinek és szemtanúinak visszaemlékezéseivel – merthogy a II. Világháború lezárásától a kivonulásig 140 és 200 közé tehető a balesetek és katasztrófák száma –, illetve az egykoron a szovjet légierő magyarországi települési helyein szolgálók memoárjaival, elbeszéléseivel.

A szerző könyvében emellett értelmezi a legalapvetőbb fogalmakat, s leírja a repülési szabályokat is. A rövid, történeti áttekintésben pedig azt próbálja bemutatni, hogy a II. Világháborútól kezdve 1991-ig milyen feladatai is voltak a Magyarországon és Ausztriában települő szovjet légierős és légvédelmi alakulatoknak.

Vándor Károly könyvét azonban kétségtelenül a dokumentált 760 fotó teszi teljessé. Ezek nagy része eddig még sehol nem jelent meg.

– Olyan fotók ezek, amelyek elkészítéséért 20–25 évvel ezelőtt hosszú évekre börtönben találhatta volna magát az ember. Ma már azonban ezek a képek nem titkosak, de azok, akiktől kaptam a fotókat eddig féltve őrizték valamennyit – mondta Karesz még október 28-án, a könyv ünnepélyes bemutatóján.

„A könyv mindenkinek szól, aki érdeklődik a XX. századi történelem, a titkok, a különleges fényképek, az emberi sorsok, valamint az érdekes történetek iránt” – olvasható a kiadvány hátsó borítóján, s mindehhez mi is csak annyit tehetünk hozzá: a könyv olvasóinak kellemes kikapcsolódást kívánunk!

(A fényképek és az oldalmásolatok forrása a Légierő társbérletben című könyv. A szerző engedélyével.)