A második világháború után 1949-ben jött létre a két német állam. Leegyszerűsítve, a három volt nyugati megszállási övezetből a Német Szövetségi Köztársaság, míg a szovjet befolyási övezetből a Német Demokratikus Köztársaság alakult ki – mondta a honvedelem.hu-nak Nógrádi György. A biztonságpolitikai szakértő hozzátette: az NDK a területén található kis mennyiségű barnaszén mellett más nyersanyagot alapvetően nem kapott. Ugyanakkor a Marshall-tervnek köszönhetően a nyugati területekre iszonyatos mennyiségű pénz áramlott, aminek következtében az gyors fejlődésnek indult. Akkoriban az a mondás járta, hogy Marx Tőkéjéből az NDK kapta Marxot, míg az NSZK a tőkét. Az amerikai politikát pedig az a szólás jellemezte, hogy az amerikaiak be, az oroszok ki, míg a németek le.

A két német állam és ezen belül a két Berlin között kezdetben nem húzódott határzár – folytatta Nógrádi György, aki hozzátette: ennek következtében hatalmas menekültáradat indult meg nyugat felé. Közel kétmillió ember hagyta el az NDK-t, köztük nagyon sok kelet-európai lakos. A menekülés igen egyszerű volt: felszálltak Kelet-Berlinben a metróra, majd Nyugat-Berlinben leszálltak. Az emigránsok között legnagyobb számban fiatalok és értelmiségiek voltak. Éppen ezért az NDK akkori vezetése, élén Walter Ulbricht államtanácsi elnökkel attól tartott, hogy az ország végképp tönkremegy. Emiatt döntöttek úgy, hogy 1961. augusztus 13-án először szögesdrótottal választják szét a két Berlint, majd pedig felhúzzák a Berlini Falat. A biztonságpolitikai szakértő kiemelte: akkoriban az volt az amerikai álláspont, hogy ha egyetlen szovjet katona is átlépi a demarkációs vonalat, nem marad el a válasz.

Az építkezést nagyon nagy nemzetközi tiltakozás övezte – emelte ki Nógrádi György, aki hozzátette: ennek egyik jele volt, hogy az akkor amerikai elnök, Kennedy felkereste Nyugat-Berlin kormányzó-polgármesterét, Willy Brandtot, akit rosszindulattal sem lehetett azzal vádolni, hogy bármikor is náci lett volna. A szovjeteknek egyébként volt annyi eszük, hogy a németekkel építtették fel a falat, s az első vonalban is az ő katonáik voltak. Mindazonáltal a határzár kialakításának egyik következménye az lett, hogy a világ nem először és nem is utoljára a III. világháború küszöbére sodródott. A Berlini Fal egészen 1989-ig volt a hidegháború egyik legfontosabb jelképe, mely fennállása alatt 125 halálos áldozatot követelt, akiket részben lelőttek, részben pedig egyéb módon haltak meg. Az építményt pontosan húsz évvel ezelőtt, november 9-én döntötték le a németek.

Nógrádi György elmondta: ahhoz, hogy a Fal leomoljon, az kellett, hogy a Szovjetunió összeomoljon. A keleti birodalom végét Ronald Reagan csillagháborús tervei vetítették előre: az ily módon felpörgetett fegyverkezést a szovjetek már nem bírták. A biztonságpolitikai szakértő elmondta: így – igaz, más-más okokból – az Egyesült Államok és a Szovjetunió számára is elfogadható volt a Fal lebontása, az NDK összeomlása, illetve beolvadása az NSZK-ba. Az egyes európai országok azonban eltérően álltak a kérdéshez. Így például Giulio Andreotti akkori olasz külügyminiszter még nem sokkal a Fal lebontása előtt is úgy fogalmazott: "Szeretem a németeket, éljenek boldogan, de minél több államban." Francois Mitterrand államfő nemzetbiztonsági tanácsadója pedig úgy vélekedett, hogy ha bekövetkezik a két Németország egyesülése, akkor Franciaország nyugdíjas nagyhatalom lesz, s emiatt nem érdeke az országnak a Fal leomlása. Az államfő néhány nappal a Fal lebontása előtt az NDK-ba utazott, ami – Nógrádi György szerint – elképesztő hiba volt.

A biztonságpolitikai szakértő kiemelte: a színfalak mögött a britek is mindent megtettek, hogy elkerüljék a német újraegyesítést. A Margaret Thatcher vezette kabinet ugyanis attól tartott, hogy az új német állam válik Európa vezető katonai, politikai, gazdasági, sőt kulturális hatalmává, és ezáltal Anglia a háttérbe szorul. Nógrádi György hozzátette: az idősebb George Bush irányította Egyesült Államok azzal a feltétellel támogatta az NSZK és az NDK összeolvadását, ha az új Németország vállalja, hogy megfinanszírozza a későbbi Öböl-háborút. Ezt egyébként meg is tették. A Mihail Gorbacsov-féle szovjet vezetést első körben nem érdekelte a német kérdés, később pedig azzal a feltétellel álltak az elképzelés mellé, hogy jelentős német tőke áramlik a Szovjetunióba, ahol egyébként – a szakértő szavaival élve – elképesztő mennyiségű pénzt lopott el a katonai-politikai elit. A fentiek azt is jelentették, hogy Németország gyakorlatilag kifizette az újraegyesítést.

Az egységes Németország létrejöttével számos politikai-geopolitikai változás következett be. Nógrádi György elmondta: hosszú idő után egy olyan német állam jött létre, melyet minden határán szövetséges országok, illetve a semleges Ausztria vesznek körül. Igaz, a mindenkori német vezetés azt vállalta, hogy a volt NDK területén ennek ellenére nem állomásoztat majd katonai erőket. Ezt egyébként a mai napig be is tartja. Ugyanakkor a Fal leomlása előrevetítette Mihail Gorbacsov bukását és a Szovjetunió végét, vagyis azt, hogy a keleti tömb elveszítette a két világrendszer harcát. Az új Németország megszületésével az új keleti politika kialakítása is lehetővé vált. Németország először az azóta kettévált Csehszlovákiával, illetve Lengyelországgal kezdett tárgyalásokat. Nógrádi György ugyanakkor kiemelte: bármilyen vezetése is volt az újraegyesülés óta Németországnak, arra mindig ügyeltek, hogy ne rontsák az orosz viszonyt. Világviszonylatban némiképp megroggyant Oroszország vezető szerepe, ám Európában továbbra is megkerülhetetlen tényező.

Persze voltak negatívumai is az egyesülésnek. A biztonságpolitikai szakértő hangsúlyozta: hiába pumpál a volt NSZK évente százmilliárd eurót a keleti területekre, a volt NDK gazdaságilag még mindig nem zárkózott fel hozzá. Emiatt a polgárok számára csalódás volt az egyesítés. Az is jellemző a volt NDK-ban uralkodó viszonyokra, hogy 173 ezer főt számláló haderejéből csupán 3000 főt tudott átvenni az egykori NSZK hadserege. Nógrádi György hozzátette: ők is főként tiszthelyettesek voltak, mert éppen abból volt hiány a Bundeswehrben. Mindezek ellenére a németek számára az egyesülés mindig is vágyott dolog volt, még ha nem is úgy következett be, ahogy azt elképzelték – fogalmazott a szakértő, aki a Fal lebontásával kapcsolatban négy magyar politikus szerepét emelte ki: Németh Miklós akkori kormányfőét, Horn Gyula külügyminiszterét, Horváth István bonni nagykövetét, illetve Nyers Rezső akkori államminiszterét.