„Úszni tud? Miért hajó nincs?” – ugrik be az ezeréves vicc, miközben belépek a szolnoki MH Ittebei Kis József hadnagy Helikopterbázis uszodájába. A tengerésznek felvett újonc esete azért jut eszembe, mert a harminchárom méter hosszú tanmedencében terepszínű egyenruhába öltözött katonák róják a hosszakat. Aztán rájövök, hogy a viccbeli párhuzam kissé sántít, hiszen ezek a katonák nem tengerészek, hanem a tatai MH 25. Klapka György Lövészdandár Harci-támogató zászlóaljának egyenruhásai, akik nem hadihajóval, hanem, ha szükséges, harckocsikkal és tüzérségi eszközökkel harcolnak. Persze azért úszni nekik is tudni kell…

Mindezt megerősíti Bartók Barnabás őrnagy, a zászlóalj kiképzési részlegének vezetője, a mostani foglalkozás parancsnoka, akit először nem is találok meg az uszodában. Aztán a medence partján átázott egyenruhában ülő, a surranójából éppen a vizet kiöntő tizedes felvilágosít: „az őrnagy úr pillanatnyilag a medencében van, mindig ő az első, aki a feladatot végrehajtja!”.

Partra érve a fiatal főtiszt nem tagadja, a zászlóalj katonái közül sokan nem rajongtak az ötletért, amikor kiderült, hogy a „katonai kiképzés 4-es tárgykört”, vagyis az úszáskiképzést tervezték be február első hetére. Szerencsére a „parancs, az parancs”, így nem volt apelláta, a kijelölt harmincegy katonának hétfőn reggel fel kellett szállnia a Tatáról Szolnokra induló „közvetlen autóbuszjáratra”.

Persze azonnal felmerül a kérdés, vajon mi szüksége van a tatai tábori-, és páncéltörő tüzéreknek, valamint a harckocsizóknak a vízi kiképzésre? Bartók őrnagy kerek választ ad: az ötlet a tavaly őszi Bevetési Irány 2009 gyakorlaton fogalmazódott meg a harci-támogató zászlóalj vezetésében. Ugyanis az Ercsi térségében megrendezett gyakorlaton Benkő Tibor altábornagy, a MH Összhaderőnemi parancsnokság parancsnoka úgy nyilatkozott: szükség van a Magyar Honvédség korábban meglévő képességének – a vízi átkelésnek – „újraélesztésére”. Márpedig a zászlóalj páncéltörő tüzér osztályánál rendszeresített BRDM–2 típusú harcjárművek, illetve a harckocsizók T–72-esei úszóképesek. A tábori tüzérek pedig ugyancsak kerülhetnek víz közelbe, ha eszközeikkel egy pontonhídon, vagy éppen egy hídkompon kelnek át egy folyón.

És ugye, aki a víz közelében van, az könnyen a hullámok között találhatja magát… Azaz egy katonának nem árt felkészülnie arra, hogy miként is kell tevékenykednie, ha vízbe esik. Márpedig a „katonai kiképzés 4-es tárgykör” pontosan erről szól…

– A zászlóalj katonái még soha nem vettek részt ilyen felkészítésen – meséli a foglalkozásvezető – már csak azért sem volt eddig erre lehetőségük, mivel a tatai laktanyában nincsen uszoda. Éppen ezért nagyon örültek a lehetőségnek, amikor kiderült: a szolnoki tanmedencében, a féléves vízcsere előtti héten van lehetőségük néhány napos kiképzésre. Ráadásul a vízi kiképzésben jártas állományt is tudnak a szolnoki alakulatok „kölcsönözni” a tataiaknak.

A tervezéskor a felkészítés programját három napba sűrítették bele – tudom meg Bartók őrnagytól, aki kiképzési részlegvezetőként természetesen a szolnoki kitelepülés előkészítésében is aktívan közreműködött. A terv szerint hétfőn az állomány úszásképességének felmérésével kezdenek. Fürdőruhában mindenki annyi hosszt úszik le, amennyit csak bír. Emellett pedig a vízből való mentés alapfogásait is elgyakorolják a katonák. Kedden és szerdán pedig a gyakorló ruhás és bakancsos úszás, illetve a szabályos vízbe érkezés mozzanatainak elsajátítása szerepel a programban.

– A kiképzés alapvető célja az, hogy az állomány tapasztalatokat szerezhessen, milyen hatások érik, ha egyenruhában kell leküzdenie a vízi akadályokat – mondja Bartók Barnabás, majd elnézést kér, hiszen újabb feladat kezdődik, így neki is mennie kell a medencébe.

Egy perccel később Róka Róbert főhadnagy, a szolnoki MH 25/88. Könnyű Vegyes Zászlóalj vezető búvára, már magyarázza is, hogy miért nehéz bakancsban úszni. A katonák ugyanis eddig csak egyenruhában, ám lábbeli nélkül taposták a vizet. A surranó azonban még jobban nehezíti az úszást, hiszen megáll benne a víz, s ez a jókora többletteher egyre inkább húzza az embert a mélybe.

A bakancsos úszást először sárga színű mentőmellénnyel, később anélkül hajtja végre az állomány. Mindenkinek két hosszt kell teljesítenie. Külső szemlélőnek a hatvanhat méter első hallásra nem is tűnik soknak, ám a medencében lévő katonák arcát látva hamar megváltozik a laikus véleménye is. Kétségtelen, hogy fárasztó ilyen felszerelésben taposni a vizet.

– Hát ez nem fehér embernek való! – mondja mosolyogva Kiss László őrvezető, akit az előírt táv után két társa szabályszerű mozdulatokkal emel ki a medencéből, gyakorolva ezzel a mentés fogásait. – Kemény a kiképzés, de ki lehet bírni, s az a jó benne, hogy rengeteg új dolgot tanulunk – meséli, miközben körülbelül fél liternyi vizet önt ki bakancsából.

Dombó Balázs őrvezető szerint egyenruhában és lábbeli nélkül még úgy, ahogy képes az ember úszni, bakancsban azonban csak „evickél”. S ha még a mentőmellényt is fel kell vennie, akkor leginkább csak háton fekve kapálódzik és próbál haladni a megadott irányba. Még szerencse, hogy a víz hőfoka nagyon kellemes – teszi hozzá – csak a medence partján fázik az ember fia, ha túl sok időt tölt az átázott egyenruhában a vízen kívül.

A vízi kiképzésen résztvevő két hölgy közül Kárász Erika őrmester elárulja: azt hitte, sokkal könnyebb lesz egyenruhában úszni. Ennek ellenére örül, hogy itt lehet a foglalkozásokon, hiszen ő nem a harci-támogató zászlóalj tagja, hanem testnevelő tiszthelyettesként tevékenykedik a Klapka dandárnál, és csak „vendégként” kapott meghívást a felkészítésre. Az is nagy előny – mondja a tiszthelyettes hölgy –, hogy a vízből való mentés szabályait, szükség esetén, bármikor alkalmazni tudja.

A mai napon egyedüliként, engedélyezetten fürdőruhát viselő Róka főhadnagy ismét figyelmet kér. A kiképzés elérkezett a „csúcspontjához”, a katonák most azt fogják gyakorolni, hogy milyen érzés egyenruhában a vízbe érkezni. Először csak a medence rajtköveiről ugranak a 3,6 méter mély vízbe, majd a szabályos testhelyzet elsajátítása után az öt méteres torony következik.

A tatai katonák valószínűleg ekkor jönnek rá, hogy a magasság mennyire relatív... Az ugrótorony ugyanis „alulról”, vagyis a medence széléről nézve nem is tűnik olyan magasnak, odafentről azonban minden teljesen más, „hatalmas a mélység”. Néhányan csak remegő lábakkal mernek kilépni a faépítmény szélére. Ám becsületükre váljék, senki nem fordul vissza, valamennyien bevállalják az öt méteres repülést. Sőt, sokan még „repetáznak” is, annyira tetszik nekik a zuhanás. „Már csak ezért megérte eljönni Tatáról” – lelkendezik Bodnár Attila szakaszvezető, aki szerint ez az egyik legjobb dolog, ami eddig szerződéses katonaként történt vele.

A könnyű vegyes zászlóalj vezető búvárától megtudom: a toronyugrás már a veszélyesebb foglalkozások közé tartozik. Különleges biztosítás nélkül nem is lehet végrehajtani. Még szerencse, hogy a tataiakkal egy időben a debreceni MH 5. Bocskai István Lövészdandár 5/24-es Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóaljának búvárai éppen úgynevezett szinten tartó merüléseket végeznek a szolnoki laktanya medencéjében, így felkérhetők egy kis plusz feladatra. A három békaember az, aki figyeli, hogy a vízbe érkezést követően rendben van-e minden a katonákkal. Szerencsére ezúttal nem kell közbeavatkozniuk.

Fotó: Tóth László