Annak ellenére, hogy Irakban az erőszak mára jelentősen visszaszorult, a gazdaság pedig növekszik, az ország helyzete továbbra is ingatag. Megmaradtak a mély törésvonalak a kurdok és az arabok, valamint a kisebbségben levő szunniták és a többségi síiták között. Nincs nemzeti konszenzus az olajbevételek elosztásáról, a szomszédos országok - Iránnal az élen - pedig kedvük szerint avatkoznak be az ország dolgaiba.

Az iraki háborút elsődlegesen azzal a céllal indították, hogy létrehozzanak egy olyan demokráciamodellt, amelyet a többi arab állam kénytelen lenne követni. Irak valóban modell lett, de az eredeti tervekkel szemben inkább a gyenge állam prototípusává vált, amely nem tudja saját magát megvédeni, sem az ország belső békéjét fenntartani, és képtelen külső segítség nélkül kezelni a problémáit. A XX. század nagy részét az erős államok cselekedetei uralták: Németország, Japán, majd a Szovjetunió globális hatalomra való törekvése, illetve az Egyesült Államok ezekre adott válaszlépései. Mindez két világháborút és hidegháborút eredményezett. A XXI. században azonban már nem valamelyik nagyhatalom előretörése jelenti a legnagyobb fenyegetést a globális világrendre - írja a szakértő. Egyfelől a mai nagyhatalmak már nem is olyan "nagyok": Oroszországot gúzsba köti egysíkú gazdasága, a korrupció és a fogyatkozó népesség; Kína helyzetét hatalmas lakossága és a vízfejű politikai vezetés nehezíti. Ezenkívül Kína és a többi nagyobb vagy feltörekvő hatalom nem akarja megdönteni a jelenlegi világrendet, azt inkább csak saját érdekei szerint szeretné formálni.

A legnagyobb kihívást ma már a gyenge államok jelentik, úgy mint Pakisztán, Afganisztán, Jemen, Szomália, Haiti, Mexikó és Kongó. Ezekben az országokban az a közös, hogy kormányaik képtelenek és/vagy nem hajlandók irányítani az ország ügyeit. A múltban az ilyen esetek leginkább humanitárius ügynek minősültek volna, ám ma már - a globalizációnak köszönhetően - a terroristáktól és az illegális bevándorlóktól kezdve a fertőző betegségeken át egészen a tömegpusztító fegyverekig minden és mindenki szabadon mozoghat, az országhatárok alig jelentenek akadályt. A gyenge államok jelentette problémákat Richard Haass szerint a világ nem oldhatja meg kizárólag az Egyesült Államok katonai erejére támaszkodva. Ahogy az Irak esetéből is világossá vált, sokkal egyszerűbb egy kormány eltávolítására törekedni, mint azt megvalósítani. Sokszor nem egyértelmű, mi lehetne a megdöntendő rezsim alternatívája. A helyszínre vezényelt külföldi csapatok pedig, még akkor is, ha csak támogató szerepet töltenek be, ellenérzést kelthetnek azzal az új kormánnyal szemben, amelyet a régi ellenében erősíteni próbálnak. Olykor egyáltalán nem biztos, hogy a fokozott katonai beavatkozás olyan tartós javulást hozhat, amely arányban áll a feláldozott emberéletekkel és a költségekkel. Nem kizárt, hogy éppen ez lesz az Egyesült Államok problémája Afganisztánban.

2003 óta Irakban több mint 4 ezer amerikai katona vesztette életét, hét éven keresztül több mint 100 ezer katona állomásozott az országban, amelyet végül sikerült bukott államból egy valamivel fejlettebb, de még mindig igen gyenge állammá alakítani; mindennek a közvetlen költsége megközelítette az ezermilliárd dollárt. Haass szerint az Egyesült Államoknak és más kormányoknak el kellene kerülni a hasonlóan költséges és gyakran ellentmondásokkal övezett beavatkozásokat. Ehelyett inkább a gyenge államok képességeinek megerősítésére kellene összpontosítani az erejüket. Ez sokkal lassabb, aprólékos, lentről felfelé építkező folyamat. Az alapvető gazdasági, jogi és politikai keretek létrehozása mellett gyakran a legalapvetőbb fizikai infrastruktúra kiépítésére is szükség van.

Az Egyesült Államoknak mielőbb létre kellene hoznia egy nagy méretű, civil jellegű "nemzetépítő" testületet, amelyet be lehetne vetni a rászoruló országokban a hiányzó képességek kiépítése végett. Ebben a folyamatban mások is tudnak segíteni: egy-egy válság nemzetközivé tétele révén megoszlanak a gazdasági és katonai terhek, illetve az ENSZ vagy az adott regionális szervezet bevonása politikailag sokkal elfogadottabbá tehet egy-egy missziót a segítségre szoruló gyenge állam számára. A segélyezés fontos része ennek a politikának, de azt jó kormányzáshoz és alapos tervezéshez kell kötni, elkerülendő a külföldi források felhasználásával kapcsolatos korrupciót és ésszerűtlen döntéseket - vetette fel Haass. Másik fontos eszköz lehet a nyugati piacok megnyitása a gyenge államok mezőgazdasági és késztermékei előtt. A Pakisztánnal szembeni amerikai politika részévé kellene tenni - a tálib lázadókat célzó rakétatámadások mellett - például a pakisztáni textilipari termékek exportjának megkönnyítését. Vigyázni kell, hogy az iraki háborúból a megfelelő tanulságot vonjuk le, és a világ ne arra a következtetésre jusson, hogy ezentúl inkább tartózkodni kell a gyenge államok támogatásától. Valóban magas költségekkel jár ezeknek az országoknak a megsegítése, de még mindig olcsóbb megoldás, mint lerohanni és elfoglalni, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni őket.