A várnai csatavesztés (1444) és a király I. Ulászló halála után szó sem lehetett az oszmánok elleni offenzív stratégia azonnali folytatásáról. Hunyadi János hadvezér azonban nem adta fel korábbi meggyőződését, és csak helyzetének megszilárdulására várt, hogy ismét a saját területén próbálja térdre kényszeríteni az ellenséget.

Hunyadi a várnai csatából már mint az ország egyik leggazdagabb, de mindenképpen a legtekintélyesebb embere tért haza. Az 1445. májusi országgyűlésen még csak a rend fenntartásával megbízott hét főkapitány egyikének választották, de Erdélyben és a környező megyékben már az ország teljhatalmú uraként intézkedett. 1445 őszén a havasalföldi fejedelemmel szövetségben, burgundi hajók támogatásával villámhadjáratot vezetett az Al-Dunához, ahol sikertelenül ostromolták Kisnikápoly várát. Ezután Hunyadi a Szlavóniát megszállva tartó Cillei grófok ellen vezetett hadat (1446. április–május), majd, immár mint az ország kormányzója, 1446 késő őszén Frigyes német királyt próbálta erővel rászorítani az elfoglalt magyar területek kiürítésére. Katonai szempontból egyik akciója sem volt sikeres, de hadvezéri nimbuszát csak átmenetileg tépázták meg. 1447 folyamán sikerült kiegyeznie Frigyessel, a Cilleiekkel, valamint az ország északnyugati részeit V. L ászló nevében megszállva tartó cseh Jiskrával, s így biztosította egy újabb törökellenes hadjárat belpolitikai feltételeit.

Hunyadi kormányzó 1447 folyamán a pápát és az európai hatalmakat próbálta együttműködésre ösztönözni, nem sok sikerrel. Egyedül Aragóniai Alfonz nápolyi királlyal sikerült egy konkrét tervben megállapodnia. Alfonz százezer arany fizetését vállalta 16 ezer zsoldos felfogadására, Hunyadi ugyanennyi katona kiállítását ígérte, s ennek az erőnek kellett volna, havasalföldi segítséggel, kiűznie a törököket Európából. A tervből nem lett semmi, bár Hunyadi még a magyar királyságot is felajánlotta Alfonznak. Sikerült viszont megújítani a szövetséget az albán Kasztrióta Györggyel, aki évek óta sikerrel állt ellen az oszmán nyomásnak. Ugyancsak számíthatott Hunyadi a havasalföldi vajda támogatására, akit 1447–48 telén fegyveres erővel maga segített a trónra jutni. Nagy veszélyt jelentett viszont Brankovics György szerb despota hozzáállása, akit 1444 óta egyre mérgesedő konfliktus állított szembe Hunyadival, és akinek ellenséges magatartása az egész hadjárat kudarcával fenyegetett.

A hadjárat finanszírozására szokás szerint adót vetettek ki, négy telkenként egy aranyforint értékben. A zsoldkiutalások ugyanúgy történtek, mint a korábbi hadjáratok alkalmával: a rendkívüli adó és más jövedelmek terhére a toborzók előre kapták meg a megfelelő számú fegyveres kiállításához szükséges pénzt. A sereg felszereléséről Hunyadi részben szűkebb uralmi területén, Erdélyben gondoskodott (helyi tisztjei szerezték be például a szükséges mennyiségű lópatkót, patkószeget, csavarokat stb.), de a többi város segítségét is igénybe vette. Főleg szekerek és ágyúk, köztük mozsarak gyártását és szállítását kérte. A szekerek száma állítólag elérte a kétezret.

A hadsereg szerkezete tükrözte a várnai katasztrófa tanulságait. Bár a balkáni népek mozgósítása ezúttal is a hadjárat céljai között szerepelt, Hunyadi minden eshetőségre készen jelentős létszámú gyalogságot szerelt föl. Egy kortárs forrás számukat hatezerre teszi. A gyalogság könnyű felszerelése (kézipajzs, íj, kard) arra utal, hogy ütközet esetén támadó feladat várt rá. Az esetleges védelmet maguk a szekerek, illetve a rájuk szerelt kis kaliberű lövegek (úgynevezett cerbottana) voltak hivatva biztosítani. Az ágyús szekerekre és a gyalogságra várt útközben a lovasság fedezése, főleg folyami átkelések során. A sereg gerincét azonban változatlanul a páncélos lovasság alkotta, amelynek létszáma mintegy 15 ezer fő lehetett. Mindezt kiegészítette a nagyjából 8 ezer, zömmel havasalföldi könnyűlovas. A sereg összlétszáma 30 ezer fő körül mozgott, de nemcsak a létszáma volt nagyobb, mint négy évvel korábban, hanem a szerkezete is kedvezőbbnek tűnt egy támadó hadjárat szempontjából. Sikere azonban ugyanúgy a meglepetésen és a balkáni népek segítségén múlt, mint 1444-ben.

A haditervről nem sokat tudunk. Hunyadi célja állítólag az volt, hogy egyesül Szkander bég albán csapataival, és együtt vonulnak tovább Szaloniki elfoglalására. Ezért Nišnél, ameddig az 1443-ban is követett útvonalon haladt, nyugatnak, majd délnek fordult, és a Toplica völgyében nyomult a Rigómező felé. Egyes források szerint az 1444-ben cserben hagyott Brankovics György szerb despota elárulta haditervét Murád szultánnak, így a meglepetés elmaradt. Valójában a szultánnak, aki már nyár derekán értesült Hunyadi előkészületeiről, bőséges ideje volt, hogy felkészüljön a magyar sereg lehetséges lépéseire, és felderítői elől aligha lehetett titokban tartani egy 30 ezer fős sereg mozgásának irányát. Csapatait Szófiában gyűjtötte össze, ahonnan szükség esetén bármerre be tudott avatkozni. Murád a teljes haderejét mozgósítani tudta, így nehéz elképzelni, miféle meglepetésben reménykedett Hunyadi. A magyar fővezér, bár tudta, hogy a szultán Szófiában készül, mégis fedezetlenül hagyta a sereg hátát, s erre a tragikus hibára csak egy magyarázatot találunk: súlyosan alábecsülte az oszmánok erejét, és még mindig hitt abban, hogy balkáni szövetségeseinek csapataival egyesülve egyetlen csatában képes lesz megtörni őket. Alighanem ez a tragikus tévedés hagyott nyomot a Hunyadival ellenséges, de az oszmánok elleni háborút őszintén támogató Aeneas Silvius Piccolomini megállapításában, aki szerint Hunyadi „mindenkinél különbnek tartotta magát, és megvetette ellenfeleit, mintha asszonyok lennének”. Tény, hogy sem a hosszú hadjáratban a szultán visszavonulása miatt, sem a várnai csatában a keresztény flotta kudarca, majd a király váratlan halála miatt nem tudott a saját maga által választott feltételek mellett szabályos csatát vívni az oszmán hadsereggel, így a döntő csatára alapozott stratégiája megalapozottnak tűnhetett. Egészen október 18-ig.

A magyar sereg szeptember 28-án hagyta el a Duna melletti táborát, és két héttel később már a rigómezei fennsík északi peremén állt. Mivel egy-két nappal később a szultán serege is megjelent ugyanott, de már a keresztények hátában, ez azt jelenti, hogy Murád már azelőtt elhagyta Szófiát, hogy Hunyadi irányváltásáról értesült volna. Más szóval a török oldalon biztosan nem volt szó meglepetésről: gyakorlatilag ugyanolyan tudatos hadmozdulatot hajtottak végre, mint 1444-ben, és ugyanolyan kényszerhelyzetbe szorították a magyar sereget, mint Várnánál. Nincs kizárva ugyanakkor, hogy a szultán csellel csalta be Hunyadit a rigómezei fennsíkra. Egy kortárs forrás szerint ugyanis „bár tudta, hogy ő az erősebb, mégis menekülést színlelt”. Vagyis, akárcsak 1443-ban, több kisebb kontingenst küldött a keresztény sereg elé, amelyek azt állandó hátrálással egyre délebbre csalták, miközben a török fősereg a hátukba került. Bárhogy is történt, a török sereg felbukkanása után Hunyadi, akárcsak 1444-ben, kénytelen volt csatát vállalni. Megtehette volna ugyan, hogy erőltetett menetben tovább vonul dél felé, hogy mielőbb egyesülni tudjon az albánokkal, de ebben az esetben a sereg utánpótlását helyben kellett volna megoldania, és vereség esetén teljesen kiszolgáltatja Magyarországot az oszmánoknak.

A csata helyszínéül szolgáló Rigómező, szerbül Kosovopolje, egy nagyjából 40 km hosszú, 14–17 km széles fennsík, amelyet körül 800–1000 méter magas, szelíden emelkedő hegyek határolnak. A síkságon a Sitnica folyó kanyarog keresztül, amelybe a környező hegyekből több patak – köztük legészakabbra a Lab – ömlik. A Rigómező a Nyugat-Balkán legfontosabb közlekedési útjainak találkozási pontja volt, legjelentősebb települése már a középkorban Priština, egykor szerb királyi székhely. A síkság nem volt teljesen sík, hanem kisebb-nagyobb dombok tagolták, amelyek között kisebb lapályok terültek el. A legnagyobb a Rigómező északi részén, a Lab patak alsó folyása mentén húzódott. A lapályt délkeletről egy földhát határolja, amelynek keleti szélén állt az 1389. évi rigómezei csatában meghalt I. M urád szultán síremléke. Itt, alighanem éppen a patak völgyében táborozott seregével Hunyadi, amikor a szultán megérkezéséről értesült. A török sereg a Lab völgyéből Priština felé vezető úton, Murád sírjától néhány kilométere keletre haladt, azzal fenyegetve, hogy megszállja a stratégiai fontosságú dombot. Hunyadi érzékelte a veszélyt, és lovasságával kemény harcban elfoglalta a magaslatot. A dombon állította fel szekérvárát, és körülötte helyezte el seregét, egyértelműen támadó harcrendben. A domb elfoglalása és a tábor felállítása október 17-én történt. A magyar sereg így elszakadt ugyan az ivóvíz-utánpótlástól, de a dombról lefelé indítandó lovasroham nagyobb sikerrel kecsegtetett. A török sereg a lapály északi részén, a magyarok korábbi helyén, a Lab patak mellett foglalt állást.

Az oszmán sereg komoly számbeli fölényéhez nem fér kétség. Török forrásokból tudjuk, hogy a szultán a janicsárok, a lovas zsoldosok, az ázsiai és európai lovasság és az akindzsik mellett az aszabokat is mozgósította, sőt nomád tatárokat is segítségül hívott. Az egyik török történetíró csak az aszabok számát tízezerre teszi, az akindzsik legalább ennyien lehettek, a janicsárok és a portai zsoldosok minimum hatezren, az anatóliai és a ruméliai lovassággal és a mozgósított balkáni helyőrségekkel együtt tehát legalább ötvenezer főre tehető az oszmán sereg létszáma. Ezt az erőt Murád a hagyományos módon állította fel. Középen álltak a janicsárok és a gyalogos aszabok, előttük fedezékekben felállítva a tüzérség. A két szárnyon helyezkedett el az anatóliai, illetve a ruméliai lovasság, valamint az akindzsik. A sereg hátul a málhából formált táborerődre támaszkodott. A táborban lévő lovászokat, tevehajcsárokat és más kisegítő személyzetet a szultán felfegyvereztette, és néhány ezer főnyi reguláris katonaságot is adott melléjük.

A szemben felálló magyar sereg tagolódása távolról sem világos. Bizonyos, hogy a középet Hunyadi páncélos lovasai foglalták el, és mögöttük, a szekérvár előtt állt a támadó gyalogság. Valószínű, hogy a centrumban kaptak helyet azon bárók bandériumai is, akik később elestek az ütközetben. A szárnyakon vegyes lovasság helyezkedett el, elöl a könnyűlovasok, köztük a havasalföldi segédcsapatok, mögöttük a páncélos lovasok. A szárnyakat irányító vezérek személyéről nincsenek megbízható adatok. Annyi bizonyos, hogy a seregben több komoly harci tapasztalattal rendelkező báró is alkalmas volt erre a szerepre, így Hunyadi sógora, Szentgyörgyi Székely János mellett Tallóci Frank volt bán, Marcali Imre vagy Bebek Imre. Hunyadi a szekérvárat ugyanúgy megerősítette, mint a szultán: a szekereket láncokkal egymáshoz erősítették, az ágyúkat részben magukra a szekerekre, részben pedig közéjük a földre állították. A hatalmas szekérvárnak adott esetben az egész visszavonuló sereg menedékeként kellett szolgálnia.

A csatát a már említett Aeneas elbeszélése szerint különös közjáték előzte meg. Mivel a történetet Cillei Ulrik gróftól hallotta, akihez viszont az apósától, Brankovics György szerb despotától jutott el, nem lehet puszta találgatásnak tekinteni. E szerint a csata előtt nyolc török főember jelent meg a keresztények táborában, és „az emberi vér kiontásától borzadván” békét és százezer arany hadisarcot ajánlottak. Ha tényleg így történt, nyilván a keleti hadviselésben megszokott cselről volt szó, amelynek célja az ellenfél elbizakodottságának növelése lehetett.

Maga a csata október 18-án reggel kezdődött. Valószínű, hogy a magyar bal és jobb szárny egyszerre lendült támadásba, s rohamuk elől az anatóliai és ruméliai hadtest is meghátrált, de nem fejvesztve, hanem előzetes terv szerint. Szó sem volt tehát valamiféle pánikszerű menekülésről: a török történetírók is csak azért beszélnek „vereségről”, hogy a későbbi diadalt még jobban felnagyítsák. Egy későbbi forrás szerint a törökök ekkor ugyanolyan bekerítő manővert alkalmaztak, mint a várnai csatában. Ugyanaz a Turkhan bég, aki 1443-ban az akindzsikat vezette, a magyar bal szárny hátába került, és a visszaforduló anatóliai lovassággal együtt felmorzsolta a harapófogóba került keresztény csapatokat, köztük a havasalföldieket. Az sem kizárt, hogy utóbbiak komolyabb ellenállás nélkül megadták magukat. A jobb szárny lovasságáról forrásaink teljesen hallgatnak; valószínű, hogy a visszaforduló ruméliai lovassággal vívott harcban felmorzsolódott, maradékai pedig a centrum pusztulása után már nem tudtak érdemben beleszólni a csata menetébe.

A szárnyakon végrehajtott lovasroham látszólagos sikere nyomán Hunyadi támadásra indult a centrumban álló aszabok és janicsárok ellen páncélos lovasaival, a török krónikások emlegette „vasfallal”, nyomukban a könnyű fegyverzetű támadó gyalogsággal. A törökök égő tevékkel és nyílzáporral igyekeztek megzavarni a rohamot, majd fegyelmezetten végrehajtott szétválással utat nyitottak a keresztény lovasságnak. A roham a poggyászból és szekerekből formált erődített tábornál elakadt, s a török gyalogság a megzavarodott lovasság hátában a páncéllal nem védett lovakat kezdte öldösni. A megtorpanó sorokat a mögülük érkezők tovább nyomták, így egymást taposták el. A lovaiktól megfosztott lovasok egy része átvágta magát, és egy közeli faluban keresett menedéket, amelynek házait a törökök rájuk gyújtották. A centrumban elszenvedett óriási magyar veszteségeket mutatja az elesett bárók névsora: holtan maradt a csatatéren Bebek Imre és László, Marcali Imre, Tallóci Frank, Szécsi Tamás, Losonci Benedek, Alsólindvai Bánfi István és bandériumaik sok-sok ismeretlen katonája.

Hunyadi szerepéről semmit nem lehet tudni: későbbi török történetírók szerint visszaverekedte magát a szekértáborba, mások szerint már ekkor Szerbia felé menekült. Utóbbit támasztja alá, hogy a kormányzó valóban Brankovics fogságába esett, márpedig másnap a szekérvárból már aligha tudta volna észak felé átvágni magát a győztes török hadseregen.

Nem világos, hogy a lovasság rohama nyomán előrenyomuló keresztény gyalogság még a keletkezett résbe hatolt be, vagy az ismét összezáró török gyalogság falába ütközött. Csak annyi bizonyos, hogy kegyetlen kézitusa bontakozott ki, amely csak alkonyatkor ért véget. Ekkor a gyalogság maradéka visszavonult a szekérvárba, és a szekerekre szerelt ágyúk fedezékében várta a török rohamot. Nem kizárt, hogy a lovasság egy csekély része ugyancsak visszaverekedte magát a megerősített táborba, de az puszta történészi fikció, hogy október 18-án este még a magyaroknak állt a zászló, és másnap a szultán csak friss csapatok bevetésével tudott felülkerekedni. Az október 19-én kezdődő harcban már egyetlen forrásunk sem szól magyar lovasságról.

A csata ugyanis, akárcsak 78 évvel később a mohácsi, a lovasroham kudarcával véglegesen elveszett: a lovassági támogatástól megfosztott gyalogságnak esélye sem volt arra, hogy átvágja magát a török seregen. Hunyadi beszámolója szerint egész éjjel „gépekkel” lőtték egymást, de az előző nap eseményeiből egyértelmű, hogy itt már nem egyenlő erők tüzérségi párbaja zajlott. Szó sem volt tehát arról az éjszakai rajtaütésről, amelyet Hunyadi a szekérvár és lovasai élén a janicsárok ellen intézett volna. Ezt egy később dolgozó görög történetíró, Laonikos Chalkokondylas szőtte bele művébe, és tőle került át a magyar hadtörténeti irodalomba. Az igazságot azonban az egyik török elbeszélő világítja meg. A török gyalogság az éj leple alatt egy nyíllövésnyire megközelítette a keresztények szekértáborát, és innen lőtték őket ágyúkból és puskákból, amit onnan a szekerekre szerelt ágyúkból viszonoztak. A tüzérségi tűz célja nem annyira tényleges veszteségek okozása volt, hanem sokkal inkább a védők pihenésének megakadályozása, amint erre Hunyadi egy megjegyzése is utal. Október 19-én hajnalban aztán olyan közelről indították a végső rohamot a törökök, hogy a szekértábor védői már nem tudták hasznát venni ágyúiknak. Lándzsákkal és kardokkal felszerelve törtek be a szekértáborba, és öldöklő küzdelemben felőrölték az ellenállást. A „németek és csehek”, vagyis a gyalogság egy szálig ott veszett.

A törökök győzelmét szokás rendkívül véresnek tekinteni, de a sok tízezer halott, amelyről a nyugati krónikások hírt adnak, a legendák világába tartozik. A kemény kézitusát vívó janicsárok közül bizonyára sokan estek el, és jelentős veszteségei lehettek a szpáhiknak is, de a halottak száma így sem tehető tízezernél többre. A magyar sereg veszteségeit ugyancsak nehéz felbecsülni. A gyalogság mellett a legnagyobb veszteséget a centrumban rohamozó lovasság szenvedte el. Itt haltak meg a fentebb felsorolt bárók, és valószínűleg a bandériumaikban szolgáló lovasok jelentős része is. Kevesebb lehetett a halott a szárnyakon, ahol a harcérintkezés rövidebb ideig tartott, és a menekülés esélye is jobb volt. Mindent összevéve a nyolc-tízezer főnyi veszteség megalapozott becslésnek tűnik. Nagyon sokan estek menekülés közben fogságba: Rozgonyi Sebestyént például évekkel később a genovaiaktól váltották ki.

Fogságba esett maga Hunyadi kormányzó is, akit Brankovics emberei Szendrőbe vittek. A despotának jó oka volt haragudni Hunyadira, és most elérkezettnek látta az időt a bosszúra. Engedélyezte Hunyadinak, hogy érintkezésbe lépjen a Magyarországot kormányzó bárókkal, akik Hunyadi megmenekülésének és elfogásának hírére Szegeden gyűltek össze, és tárgyalásokat kezdtek a despotával. Brankovics igen kemény feltételeket szabott: Hunyadinak vissza kellett adnia a despota magyarországi birtokait, kisebbik fiát, Mátyást eljegyezte Brankovics unokájával, Cillei Erzsébettel, végül nagyobbik fiát, Lászlót túszul hagyta Szendrőn. Magyarország kormányzója csak e feltételek teljesítése után, decemberben hagyhatta el a despota udvarát. Hunyadinak természetesen eszében sem volt a megállapodás teljesítése, de a vesztes csata miatt megrendült politikai helyzetében egyelőre nem is gondolhatott visszavágásra.

A rigómezei csatavesztés katonai szempontból véglegesen bebizonyította, hogy a döntő páncélos lovasrohamra épülő magyar taktika nem eredményes a rugalmas szétválást alkalmazó, fegyelmezett janicsárok és a hasonló taktikával harcoló, nagyszámú török lovasság ellen. Ilyen sereggel szemben csak sokkal nagyobb számú, állandóan fegyverben tartott, gyakorlott gyalogság, valamint ugyancsak jelentős nagyságú könnyűlovasság vehette volna fel a győzelem esélyével a harcot, ilyenek fegyverben tartására azonban Hunyadi Magyarországának, ellentétben az Oszmán Birodalommal, nem voltak meg a pénzügyi forrásai. Éppen ezért a döntő csatára építő Hunyadiféle koncepció akkor sem lett volna megvalósítható, ha a magyar seregnek valami szerencsés véletlen folytán sikerül nyílt mezei csatában megverni az oszmán sereget. A szultánnak ugyanis, és ezt Nándorfehérvár példáján is látni fogjuk, még szinte teljes gyalogságának pusztulása és a lovasság súlyos vesztesége után sem okozott gondot, hogy hadseregét néhány év alatt hasonló harcértékű katonákkal töltse fel. Nem véletlen, hogy 1448 után a mindenkori magyar hadvezetés soha nem próbálkozott többé azzal, hogy a saját területén, egyetlen döntő csatában próbálja megroppantani az Oszmán Birodalmat.

A részlet Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526 (Zrínyi Kiadó, 2005) című könyvéből való