Az új versenyágat fogatvágtának keresztelték el. Az ötlet gazdája, Lázár Zoltán hatszoros világbajnok fogathajtó úgy vélte, a standard kocsik nem alkalmasak arra, hogy a Hősök terén vetélkedjenek, ezért új fogatokat és szerszámokat kellett kitalálni. A szkíta és a római harci szekerek ötvözetéből a modern kor igényeinek megfelelően, s a világon egyedülálló módon, Lázárék megalkották az új verseny-bigát. A biga latin szó, s olyan kétfogatú szekeret jelent, amilyet a régi rómaiak a harcban és a cirkuszi versenyekben használtak; ez volt a római aranyifjak kedvenc járműve is. Később ezt – vagyis a bigati – nevet kapta az az ezüstpénz (denarius) a köztársaság idejében, amelynek hátsó lapján Dianát két lovas harci szekérrel ábrázolták. (Mai szóhasználattal szívesen mondanánk harci kocsit a harci szekér helyett, de nem tehetjük, mert a kocsit, amelynek nevét a nyugati világ tőlünk vette át, Kocs községben csak a XV. században találták fel.)

A Ben Hur című film alapján fogalmat alkothatunk arról, milyen vad és veszélyes lehetett egy ókori verseny! Igaz, a filmben látott fogatokat négy ló húzta, vagyis nem bigák, hanem quadrigák voltak (olyanok, mint a berlini Brandenburgi kapu tetején a győzelemistennő fogata). A mozgalmasnak ígérkező, új hagyományt teremtő fogatvágta remélhetőleg biztonságosan lezajlik. Mindez azonban addig is alkalmat ad arra, hogy megvizsgáljuk a történelmi harci szekeret, amely a fáraók idejében aratta legnagyobb hadi sikereit Egyiptomban, de az egész ókori világ ismerte. Homérosz is írt róla az „Iliászban”: Achilles, a legyőzött Hektor holttestét ilyen harci szekér után kötötte, hogy Trója falai alatt körbevonszolja (amit később sírva megbánt, amikor Priamosz király visszakérte tőle fia holttestét).

Az egyiptomi piramisokban teljes épségben megtalálták a szétszerelt egyiptomi harci szekereket, összes tartozékukkal együtt. Tuthanhamon sírjában összesen hat bigát tártak fel. Két nagyméretű, ünnepi fogatot, egy kicsi, igen díszeset, valamint három hétköznapi használatra rendszeresített könnyű bigát.

„Ezek az ókori Ferrarik voltak: a harci szekerek készítői az elegáns küllemet meglepően modern műszaki megoldásokkal ötvözték” – hangsúlyozta Alberto Rovetta, a Milánói Politechnikai Egyetem professzora a National Geographic cikkében. A tudós szerint a harci szekérben, amely a Luxori Múzeum gyűjteményében látható, testet ölt az a magas szintű technikai tudás, amelyre Tutanhamon uralkodásának idejére tettek szert a korabeli mesterek.

„Az egyiptomiak a harci szekereket az országuk egy részét majd egy évszázadon át a megszállásuk alatt tartó hükszoszoknak köszönhetően ismerték meg. S nem telt bele sok idő, mindössze két emberöltő múltán már a világ legjobb harci szekereit állították elő” - hangsúlyozta az olasz professzor. A kor harci szekerei voltak az első mechanikai rendszerek, amelyeket a kinematika és dinamika szabályainak figyelembe vételével alkottak meg. A hatküllős kerekek rugalmas fából készültek, amelyek alkalmazkodtak a talaj egyenetlenségeihez, csökkentették a rázkódást, vagyis elvégezték azt a feladatot, ami a felfüggesztés és a lengéscsillapítók feladata a modern gépkocsikban.

Az óránkénti 40 kilométeres sebesség mellett Tutanhamon harci szekere biztonságos és viszonylag kényelmes közlekedési eszköz volt. Az ókori egyiptomiak megoldották az „olajozást” is, állati zsiradékot alkalmazva a súrlódó felületek között, ezáltal meghosszabbítva a harci szekér alkatrészeinek élettartamát. Az a tény, hogy a harci szekér készítésekor ilyen nagy hangsúlyt helyeztek a kényelemre és a biztonságra, a tudósok szerint megkérdőjelezi azt az elméletet, miszerint Tutanhamon lábtörése, amelyet néhány órával halála előtt szenvedett el, egy sebesen mozgó kocsiról való esés következménye. Ha mégis, akkor feltehető, hogy valamilyen betegség okozta egészségállapot-romlás miatt szédült le a fogatról (egyes vizsgálatok szerint a fáraó maláriában szenvedett). A harci szekérről ugyanis, a korábban feltételezetthez képest, jóval nehezebb lehetett leesni a tudósok szerint.

Lovak maradványait és harci szekereket találtak nemrégiben abban a csaknem háromezer éves kínai sírban is, amelyet Lojang (Luoyang) városában tártak fel. A lelet a fáraók – s egyben a Homérosz előtti, nagyjából Trója feltételezett ostromához köthető – a Kr. e. 770-es évekből származik, ami Kínában a korai Csou (Zhou) dinasztia ideje volt. A főgödörből öt harci szekér és tucatnyi ló maradványai kerültek elő – olvasható a The Daily Mail online kiadásában. A régészek feltételezése szerint a temetési szertartás előtt ölték le a lovakat, nem pedig élve földelték el az állatokat.

A sírban bronz- és kerámiatárgyak sokaságára bukkantak, a gazdag leletanyagból kiindulva a szakemberek úgy vélik, hogy egy magas rangú hivatalnok vagy neves tudós végső nyughelye lehetett. A dinasztia uralmának első felében, a korai Csou-korban az uralkodóház hatalma Észak-Kína nagy részére kiterjedt. Fővárosa a mai Hszian (Xi'an) közelében állt – közel ahhoz a helyhez, ahol később Csin (Qin) állam hatalmas székhelye, Hszianjang (Xianyang) épült. A Csou-ház hatalma a dinasztiaalapítást követő néhány évszázadban fokozatosan meggyengült, olyannyira, hogy amikor Kr. e. 771-ben egy barbár törzs támadása során a főváros elesett, az uralkodó áttette székhelyét a biztonságosabb keleti területekre, a mai Lojang környékére.

Ez a barbár törzs minden bizonnyal egy olyan lovas nomád népcsoport lehetett, amely már a lóról nyilazás technikáját alkalmazta, igaz, egyelőre kengyel nélkül ülvén meg a lovat (a kengyelt a türk népek akkor még nem találták fel) s minden bizonnyal még a háton hordták a nyílvesszőket tartalmazó tegezt is. Ami sokkal lassúbb nyilazást tett lehetővé, mint évszázadokkal később, először a hunok által a ló jobb oldalán elhelyezett tegezből, de a harci szekerek lövész hatékonyságát és mozgékonyságát már akkor messze meghaladták a lovas egységek képességei. A lovas nomád törzsek akkori győzelme jól jelezte, hogy a harci szekerek ideje lejárt, s egy új korszak, a lovas íjász népek kora vette kezdetét.