Hírek Háttér Missziók alakulatok Kiadványok galériák videók Zrínyi webáruház
2010-10-24 08:39, Kecskeméti József
Korszakos ütközet volt a népek csatája
Címkék: ENSZ, gyakorlat, tüzér
A napóleoni háborúk utolsó, legvéresebb felvonása az 1813. október 16-19. között lezajlott lipcsei csata volt. Az ütközetet méltán hívják a népek csatájának is. A franciák közel 200 ezres erejével szemben ugyanis a svédek, a magyarok, az oroszok, az osztrákok és a poroszok által kiállított 340 ezer katona vette fel a küzdelmet. A harcokban közel 100 ezer ember veszett oda. Az I. világháborúig a népek csatája volt a legnagyobb ütközet.

Az ötödik koalíció felett 1809-ben aratott diadal után megkötött schönbrunni békével I. Napóleon némiképp stabilizálni tudta az európai hatalmát. Ugyanakkor 1810-ben újabb kihívással, egy meglehetősen mély és kiterjedt gazdasági válsággal kellett a császárnak szembenéznie. I. Napóleon a megoldást a kontinentális zárlat szigorításában látta. Az intézkedés egyébként már 1806. óta érvényben volt. A blokád válasz volt egy angol intézkedésre, mely Franciaország északi partjait vonta zár alá. A kontinentális zárlat kezdetben Hollandiára, Spanyolországra, Nápolyra terjedt ki. Később Poroszország, Svédország és Dánia is kénytelen-kelletlen csatlakozott hozzá. Oroszország ugyan szintén blokádot hirdetett az angol árukra, ám ezt nem vette túl komolyan, sőt 1810-ben – éppen a schönbrunni béke Oroszországra kedvezőtlen passzusai miatt – ki is lépett a kontinentális zárlatból. Lényegében ez volt az oka az 1812-es orosz hadjáratnak, ami az egyik leglényegesebb fordulópontja volt a napóleoni háborúknak, s ami lényegében elvezetett az 1813-as lipcsei csatáig, vagyis I. Napóleon bukásáig.

Gyors siker, végzetes várakozás

Az 1810-es évekre a francia hadsereg talán a kor legjobban felszerelt és kiképzett katonasága volt. Létszáma becslések szerint megközelítette az 1,3-1,4 millió főt. A hatalmas létszám mellett másik fő erénye a jól megszervezett utánpótlási vonal volt. Az oroszországi hadjárat előtt például Lengyelországban és Poroszország keleti részén állítottak fel raktárakat és – mondjuk így – szállító alakulatokat. Összesen 17 ilyen alakulat volt, mely mintegy 6000 szekérrel igyekezett megoldani az utánpótlást. Ugyanakkor, ahogy a francia erők egyre mélyebben vonultak előre Oroszország belsejébe, még ez a jól szervezett hadtáp is egyre nehezebben tudta biztosítani az utánpótlást. Az 1812. június 24-én megindult offenzíva kezdetén az orosz hadsereg 200 ezer főt számlált. Az intenzív toborzásnak köszönhetően azonban ez a létszám már 900 ezer főre duzzadt. Az oroszországi hadjáratra mintegy 800 ezer fős hadsereget vontak össze a franciák, melyből – eltérő becslések szerint – 450-680 ezer fő lépte át a Nyeman folyót. Az Oroszország ellen vezényelt hatalmas haderő egyébként jelentősen leterhelte a francia hadigépezetet, hiszen 300 ezren az Ibériai-félszigeten, míg 200 ezren Olaszországban és német területen harcoltak.

A francia erők gyorsan nyomultak előre. A Barclay de Tolly vezette orosz hadsereg nem volt képes jelentős ellenállást kifejteni. A hadügyminiszter képtelen volt állásait megszilárdítani, ezért folyamatosan vonult vissza az ellenség elől. Az egyetlen dolog, amivel igazán meg tudta nehezíteni a Napóleon erőinek előrenyomulását, hogy gyakorlatilag mindent felégetett maga mögött, ami a franciák hasznára lett volna. Ugyanakkor a közvélemény a folyamatos visszavonulás miatt már-már hazaárulással vádolta meg Barclay de Tollyt. A cár végül is kénytelen volt a hadügyminisztert leváltani a sereg éléről. Azonban a helyére kinevezett Mihail Kutuzov sem tudott eleinte jelentős ellenállást kifejteni, így folytatta elődje visszavonulásos taktikáját. Mihail Kutuzov először Borogyinónál volt kész érdemi harcba bocsátkozni a francia főerőkkel, azonban súlyos vereséget szenvedett: a 100 ezer főt számláló hadseregének mintegy fele veszett oda. Nem sokkal később I. Napóleon elfoglalta Moszkvát, ami gyakorlatilag porig égett. A császár azonban hiába várta a cár békeajánlatát, az csak nem érkezett meg.

Előjáték az orosz télben

Bonaparte Napóleon egészen október közepéig várta a cár békejobbját Moszkvában. Ez azonban végzetes hibának bizonyult. A közelgő orosz télben egyre nehezebben lehetett ugyanis megoldani a francia hadsereg utánpótlását, ráadásul az orosz toborzások eredménye is kezdett beérni. Mindezek miatt I. Napóleon a visszavonulás mellett döntött. A visszaúton azonban gyakorlatilag minden csatában alul maradt az orosz hadsereggel szemben. Október 24-én ugyan még Malojaroszlavecnél győztek a francia csapatok, ám Kutuzov vezette orosz sereg ereje napról-napra nőtt. Napóleon csapatai Szmolenszk felé vonultak vissza. Ezt a területet azonban már korábban felperzselték, így sem élelmet, sem menedéket nem leltek, ráadásul a kozákokat és a muzsikokat Mihail Kutuzov partizánháborúra szólította fel. A szétszakadozott francia hadsereg ezt követően minden csatában alulmaradt: embervesztesége pedig hatalmas volt. A második polocki ütközetben nyolcezer főt, a vjazmai csatában ugyancsak 8 ezer katonát (amiből 4000 volt a hadifogoly), a kraszniji csatában eltérő becslések szerint 6-13 ezer embert veszítettek a franciák. A hadifoglyaik száma csak ebben az utolsó ütközetben mintegy 20-23 ezer fő volt. A legsúlyosabb vereséget azonban Berezina térségében szenvedte el I. Napóleon. Hiába sikerült ugyan átkelnie a sereg maradványának a folyón, annak jelentős része 30-40 ezer fő holtan maradt a csatamezőn.

Berlin helyett Lipcse

A kudarc azonban nem szegte kedvét a hadvezérnek: a következő évben, 1813-ban csapataival Németország ellen fordult. Ekkora azonban a francia hadsereg már közel sem volt az a félelmetes hadigépezet, mint ami korábban szinte egész Európát leigázta. A sikertelen orosz hadjárat ugyanis nemcsak megtizedelte a francia hadsereget, de számos korábbi szövetségese is szakított a császárral. Talán ennek is volt köszönhető, hogy Napóleon csapatai nem tudták Berlint elfoglalni, s a hadvezér a visszavonulás mellett döntött. Amikor látta, hogy a szövetséges erők már az Elba nyugati partja mentén fenyegetik a visszavonulás útját, Lipcse térségében vonta össze erőit. A város melletti csatamezőn felsorakozó több mint 300 ezer főt számláló ötnemzetiségű (osztrák, magyar, porosz, svéd, orosz) haderővel szemben azonban zömében zöldfülű, ám annál lelkesebb francia hadsereg vette fel a harcot. Az egymásnak feszülő felek összlétszáma majdnem elérte a 600 ezer főt.

Bár a népek csatájaként elhíresült lipcsei ütközet október 16-án vette kezdetét, annak előzményeként, két nappal korábban október 14-én minden idők legnagyobb lovassági csatája zajlott le Liebertwolkwitznél. A falu térségében a Murat marsall vezette 32 ezer gyalogos és 7000 lovas ütközött meg a szövetségesek 60 ezer gyalogosával és 6000 lovasával. A csata érdekessége, hogy a két hadviselő erői gyakorlatilag véletlenül botlottal egymásba, de ha már így alakult mind a franciák, mind pedig a szövetséges csapatok derekasan küzdöttek. Azonban a nagy számú áldozat (francia részről 1500-an haltak meg, ezren hadifogságba estek, míg a szövetségesek 2500 áldozatot és 500 hadifoglyot számlálta) ellenére az ütközet döntetlennel zárult. Napóleon mindeközben október 16-ra Lipcse előtt számos falut (Connewitz Liebertwolkwitz, Markleeberg és Wachau) érintve alakította ki arcvonalát.

Hősies ellenállás, fatális véletlen

Maga a lipcsei csata október 16-án vette kezdetét. Első felvonásában a szövetségesek északról 54, míg délről 78 ezer fővel támadtak Napóleon erőire. A támadást heves ágyúzás vezette fel: a csatatéren 2500 lövedéket ontott szerte a tüzérség. A francia császár délen erősítette meg csapatait. A heves roham ellenére nem sikerült a jelentős túlerőben lévő franciákat megtörnie a szövetségeseknek: patthelyzet alakult ki. Az osztrák II. hadtest Connewitz térségében indított támadást, ám ez sem vezetett eredményre. Főként azért, mert nem sikerült az osztrákoknak megfelelő tüzérségi támogatást adniuk az előrenyomuló csapataiknak. Az első nap egyik legnagyobb támadása a már említett Liebertwolkitznál zajlott le. A falut 18 ezer fővel biztosították a franciák, míg velük szemben a szövetségesek mintegy 35 ezer főt sorakoztattak fel. A támadók zömét (közel 25 ezer katonát) az osztrák IV. hadtest adta. Napóleon a már megszokott tüzérségi taktikájához folyamodott.

A közeli Gallows magaslaton alakította ki a „nagy telepet”, mely mintegy 100 ágyúból állt. A tüzérségi támadás következtében megroppant a II. orosz hadtest. A keletkezett résen indult rohamra a francia elit alakulat, s visszafoglalták a falut. Azonban a siker nem volt olyan mértékű, hogy az megtörje a szövetségesek elszántságát. Északon mindeközben Möckern térségében voltak heves ütközetek. Az erdős, mocsaras területen zajló csata sokáig döntetlenre állt. Azt végül az döntötte el, hogy Auguste Marmont marsall hiába rendelt el lovasrohamot, a parancsnok megtagadta annak végrehajtását. A francia védők sorsát végül egy porosz huszárroham pecsételte meg, ami komoly veszteséget okozott a csapatoknak. A harctéren 7000 francia és 9000 szövetséges maradt. A hétezer francia halott, vagy sebesült mellett a szövetségesek további kétezer hadifoglyot is ejtettek.

Másnap két komolyabb akcióra került sor, aminek következtében Napóleon csapatai ismét súlyos veszteségeket könyveltek el. Az okok között az is szerepet játszott, hogy míg a francia csapatok megsegítésére alig 15 ezer főnyi utánpótlás érkezett, a szövetségesek létszáma közel 150 ezer fővel gyarapodott. A döntő ütközet október 18-án zajlott le. A porosz 9. dandár elfoglalta Wachaut, míg a Bianchi tábornok vezette magyar erők Loesnigből szorították ki a franciákat. Az osztrákok tovább folytatták az attakot: a lovasságuk a francia gyalogságra támadt. Az akció fedezete alatt az osztrák gyalogság pedig Döltiznél támadt a franciákra. A svédek is megunták az addigi tétlenséget: a könnyűgyalogság, vagyis a jagerek komoly károkat okoztak Napóleon csapatainak, miközben veszteségük alig volt 121 fő. Az egyre súlyosabb kudarcok miatt egy 5400 fős szász hadtest ráadásul dezertált, és átállt a szövetségesek oldalára. Napóleon a veszteségeket látva a visszavonulás mellett döntött. Ez egészen addig viszonylag simán zajlott, míg egy francia utász az elrendeltnél korábban robbantotta fel az Elsteren lévő hidat, akkor, amikor az még zsúfolásig volt francia katonákkal. A pánikban a francia katonák újabb ezre pusztultak el, míg mások szintén ezerszám estek hadifogságba. A csata eldőlt.

Vértestvérek

A csatában a két fél veszteségei nagyon magasak voltak. Becslések 80-110 ezer közé teszik az áldozatok számát. Napóleon hadseregéből mintegy 38 ezren haltak meg, vagy szenvedtek valamilyen sebesülést. A szövetségesek a még hadra fogható francia katonák közül 15 ezer hadifoglyot ejtettek, a betegen az ellenség kezére jutottak száma 21 ezer fő körül volt. 15 francia tábornok halt meg, míg a sebesült főparancsnokok száma 51 volt. A mintegy 360 ezer fős szövetséges haderőből 54 ezren haltak meg. A csehek vesztesége volt a legnagyobb: 34 ezren maradtak a csatatéren. A sziléziai hadsereg mintegy 12 ezer katonája veszett oda, ám volt két olyan hadtest (a Bernadotte, illetve a lengyel Beningsen), melynek minden egyes tagja meghalt. A véres csata végleg megtörte I. Napóleon hatalmát, miközben a német államok koalícióra léptek egymással. Ez a szövetség kényszerítette végül 1814-ben Napóleont száműzetésbe.

legfrissebb
legolvasottabb
naptár
magyar honvéd
honvédségi szemle
Altiszti folyóirat
galériák
2017-08-23 15:08
2017-08-23 12:54
2017-08-22 14:53
2017-08-21 14:39
VIDEO
2017-08-23 12:54
2017-08-20 14:23
2017-08-20 14:11
2017-08-20 10:51
Impresszum
Adatvédelem
Oldaltérkép
Katonai meteorológia
Legfrissebb RSS Összes RSS
Írjon nekünk!
szerkesztoseg@honvedelem.hu