Először is arra, hogy ez életem legfontosabb találkozása. Van egy előadói estem, a Pokoli és Angyali történetek, amivel nemcsak Magyarországot, hanem azokat az országokat is bejárom, ahol könyveim megjelennek. Ezeken a találkozókon hétköznapok hőseiről, igazi hősökről mesélek. Az én filmjeim, könyveim főszereplői nem szerepelnek minden nap a bulvárlapok címlapján, de olyan nagyszerű dolgot visznek véghez, ami miatt példaképei lehetnek a magyar társadalomnak. Ezt úgy fordítanám le, hogy ők azok, akikről bátran mondom Benjáminnak és Barnabásnak, két fiamnak, hogy szeretném, hogy amikor felnőnek, olyanok legyenek, mint ők. Most annyiban fordult a helyzet, hogy elmentem a hősöknek mesélni a hősökről. Kaptam előtte sok védőoltást, kiképeztek, és én nagyon el akartam hozzájuk menni.

Egyrészt sok injekció van már eleve bennem más utazásaim miatt. Én is utána szoktam nézni bizonyos dolgoknak, és nyilván figyelnem kell arra, hogy ne legyek a saját filmjeim hősi halottja. A szellemi készülődés is fontos volt: megnéztem, kik a katonák, hol szolgálnak, milyen munkát végeznek, tehát a saját közönségemből készültem fel. Már korábban részt vettem olyan kiképzésben, ahol megtanultam, hogyan kell páncélmellényt viselni, hogyan meneküljünk, és mit tegyünk, ha valami berobbanna. De én három napra mentem oda, ahol a srácok fél évig vannak. Volt egy speciális felkészülés, ennek irányítójával, Nagy Andrea Éva századossal szoros barátságot kötöttünk. Úgy gondolom, nagyszerű munkát végeztek a HM sajtóosztályán, és minden feltételem adott volt, hogy egy remek rendezvényt tudjunk megszervezni.

November elsején volt az a bizonyos szörnyű focimeccs Dunaszerdahelyen. Amikor megtudtam, hogy a magyar parancsnokság alatt szlovák fiatalemberek is szolgálatot teljesítenek, megkértem a szlovák kiadót, állítson össze egy mini könyvtárat a szlovák katonáknak. Amikor megtudtam, hogy horvát katonák teljesítenek szolgálatot a magyar kontingensben, akkor elmentem a horvát nagykövetségre - hiszen én horvát vagyok-, és kértem, hogy karácsonyi ajándékot vihessünk a srácoknak. És összeállítottam egy komplett tábori könyvtárat a magyar katonák számára is.

Szlovákiából a legmodernebb, most megjelenő szlovák irodalmat válogatták össze. A magyar könyvtárat jobban ismerem, hiszen annak összeállítását én irányítottam. Magyarország legnagyobb kiadója, az Alexandra - ami az én kiadóm is - állította össze a legjobb bestsellerekből, és a legfontosabb szempont az volt, hogy hasznos könyvek legyenek: regény, biblia, szakácskönyv… Van az én könyveimből is a csomagban, van Müller Péter-könyv, Friderikusz- és Kepes könyv, tehát olyan művek, amit ma a toplistákról olvasnak az emberek. Meglátogattam a könyvtárat Puli-Humriban. Azt láttam, hogy rongyosra olvasták a könyveim, ami jól esett. Másrészt igen rossz állapotban volt könyvtár, de azt hiszem, ezzel a pár száz kötettel sikerült feldobnunk, és máris szétkapkodták őket, ahogy megérkeztünk.

Megviselte az út?

Közúton mentünk páncélozott járművel. Nekem jutott a legnehezebb feladatom az újságírók közül, hiszen elrepültünk Abu Dhabiba, hajnalban továbbrepültünk, aztán még három órát utaztunk, és a súlyos késés miatt, ahogy megérkeztünk, már kezdeni is kellett az előadást. Ám olyan magas volt bennem az adrenalin, és olyannyira vártam a találkozót, hogy nem érdekelt, hogy másfél napja nem aludtam.

Hogyne. Találkoztam a feleségem, Zsolnay Györgyi nagy rajongóival, akik kosárlabda-szurkolók. Volt ott két pécsi srác is, és mivel Európa Kulturális fővárosának nagykövete vagyok, így a város jelvényei nálam voltak, adtam hát nekik belőle. Ott találkoztam kisfiamnak, Benjámin óvónénijének testvérével is, akinek vittem Benjámintól egy rajzot és egy mikuláscsomagot. Mindenki lefotózkodott velem, ami egyébként nekem is, nekik is óriási élmény volt.

A nőkön mit látott, hogy viselik a helyzetet?

Azt hiszem, kilenc nő volt kint Afganisztánban, mikor ott voltam. Mondhatom, olyan fotók készültek rólunk, hogy ha nem lenne feleségem, mindenki félreértené. Összebújtunk és nagyon aranyosak voltak: igazi nőként viselkedtek, látszik, hogy egy magyar nő rohamsisakban is magyar nő.

Én úgy érzem, miden megvan ott, amire a katonáknak csak szükségük lehet. Ismerem az amerikai katonai felszereléseket és a katonai járműveket is, talán nem lehet mindent azokkal összehasonlítani, de azt gondolom, a fiúk sok mindent tudnak pótolni saját elszántságukkal. Beszéltem többekkel, akik már ötödik missziójukban voltak. Roppant professzionális emberekről van szó.

A Hétköznapok Hőse díj Magyarország egyik, ha nem a legcivilebb díja. Ezt feleségemmel alapítottuk meg. Olyanok kapják, akik „csak” becsülettel végzik a munkájukat, és ezzel példaképeink lehetnek. Az elmúlt években kapott ilyet például egy kisfiú, aki azt kérte karácsonyra, műtsék meg a szemét, mert nyelveket szeretne tanulni, s ma már három nyelven beszél. Pásztori Dóra paralimpikon is kapott díjat, de nem azért, mert megnyerte az olimpiát, hanem azért, mert az első győzelme idején egészséges embertársai juttatásainak csak 10 százalékát kapta, és ő volt az egyik élharcosa annak, hogy ma már száz százalékot kapjanak fogyatékkal élő sportoló társai. Kovács György kulcsmásoló mesternek is járt a díj, hiszen hatvannégy évesen úgy döntött, világbajnok akar lenni, és ezért elkezdett úszni, majd Új-Zélandon senior úszó világbajnok lett kilencven évesen. Tehát mind-mind példaképek. A 2008-as év díjazottja az Afganisztánban szolgálatot teljesítő magyar katona. Ez azt jelenti, mindenki, aki már teljesítette szolgálatát, és azok is, akik jelenleg teljesítik, beleértve sajnos azt a két fiatalembert is, akik életüket áldozták a világ biztonságáért, és akik hősi halált haltak. A katonák egységét is jelzi a könyvtár, nagyjából annyi könyvet kaptak, amennyien vannak. A díjhoz egy szép emlékoklevél is jár hazaszeretetükért, példamutató bátorságukért és megalkuvást nem tűrő küzdeni tudásukért.

Elmondtam nekik, hogy a gyermekeimnek mesébe szövöm azokat a dolgokat, amik az életben is megtörténtek. Például, hogy hogyan került haza világ utolsó hadifoglya, vagy hogy Észak-Koreában milyen szobrok előtt hajolgatnak meg az emberek. Én egy önző ember vagyok, és példaképektől akarok tanulni, most pedig úgy megyek haza, hogy tulajdonképpen én köszöntem meg nekik a találkozót.